Az alkotók eredetileg dokumentumfilmet akartak készíteni, ám hamar belátták, hogy a feldolgozandó anyag jóval nagyobb annál, hogy beleférjen egy hagyományos film keretei közé, és nem is feltétlenül érdemes lezárni a bemutatott álmok körét, hiszen a projekt annál érdekesebb és reprezentatívabb, minél több adat kerül bele a világ minden tájáról. Ezért inkább úgy döntöttek, archiválják, és mindenki számára hozzáférhetővé teszik ezeket az álmokat.

Muhi András Pires, Muhi Klára, Muhi Zsófia, Muhi András, Kapronczai Erika, Koncz Linda és Révész Bálint álomvideókból összeállított páratlan gyűjteménye július 22-től 26-ig az A38-as hajó kiállítótermében tekinthető meg egy igen érdekesen felépített tárlat keretében. Az általuk létrehozott, Dream Labyrinth elnevezésű audiovizuális installáció eredetileg közel 3000 álmot tartalmaz, melyet Budapesten, Kolozsváron, Berlinben, Londonban és Jakartában rögzítettek. A Dreampire projekt célja egy állandóan bővülő gyűjtemény létrehozása, melyet a neten is közzétesznek majd, hogy bárki böngészhessen mind a hat földrész különböző országaiból származó megszólalók álmai között. Az oldalra a látogatók is tölthetnek majd fel videót, rögzíthetik álmaikat, sőt, álomnapló indítására is lehetőség lesz.

A kezdeményezés legnagyobb jelentősége talán abban rejlik majd, hogy bárki megkeresheti azokat, akiknek hasonló álmaik vannak, legyenek bárhol is a világban, sőt, akár kapcsolatba is léphetnek velük. De a példátlanul értékes adatmennyiség más szempontból is hasznos lehet: érdekes lehet például megfigyelni, hogy a különböző társadalmi és történelmi folyamatok milyen hatással vannak a tudattalan folyamatokra, illetve van-e valamilyen kapcsolat azok között, akik hasonlókat álmodnak. Nem másodlagos továbbá az sem, hogy a példátlan léptékű vállalkozás tudományos szempontból is kutatható adatbázist hoz létre.

 

 

 

 

 

 

 

Ezenkívül, mivel az álommunka igen kreatív folyamat, érdekes ötletek, művészi inspiráció is nyerhető más emberek álmainak megismerése során. Erre maguk az alkotók is tettek kísérleteket, rendezvényeiket ugyanis rendszeresen álomimprovizációs performanszokkal kötik össze, melyek során színészek, táncosok és zenészek reagálnak a jelenlévők által elmesélt álmokra, vagyis megpróbálják kreatív módon eljátszani, feldolgozni azokat. Ez az álmaikat elmesélők számára is hasznos lehet, ugyanis tudattalan élményeik ehhez hasonló bemutatása segítheti az igen gyakran mögöttes lelki folyamatoktól terhelt álommunka utólagos feldolgozását. Hiszen, ahogy az álomvideókból összeállított kiállítást megnyitó Feldmár András a Talmudból idézve elmondta, ha nem értjük meg az álmunkat, az olyan, mintha nem nyitnánk ki egy borítékot, amit nekünk címeztek.

A tárlat vizuális hatáselemeit és térszerkezetét tekintve rendkívül tudatosan felépített: fekete ponyvákkal körülhatárolt, sötét, szűk folyosón megyünk végig, ahol különböző felületekre kivetítve tekinthetjük meg az álmaikat mesélő megszólalókról készült felvételeket. A befogadás folyamata így az álmok gyakran szürreális, kiszámíthatatlan, fizikai törvényszerűségekkel nem egyszer szembemenő világát idézi meg, sőt, van a kiállításnak egy olyan pontja is, ahol lefekhetünk két hatalmas párnára, és a plafonra erősített hatalmas kivetítőn nézhetjük végig a feliratozott álomvideókat. A felvételek alá bejátszott, jó érzékkel kiválasztott pszichedelikus zene pedig tovább erősíti ezt a felfokozott, álomszerű hatást, ami különösen azért érdekes, mert maguk a videók egyébként a lehető legrealistább, legpuritánabb módon, egyszerű beszélő fejes formában készültek el, és nem tartalmaznak semmi mást, mint egy-egy álom illusztrálatlan, kommentár nélküli elbeszélését. Ennek ellenére, talán a rendkívül jól kialakított térnek és a megszólalók érzékletes előadásának köszönhetően az egyes történetek végig lekötik a látogatók figyelmét. Feszülten hallgatjuk a mocsárba süllyedő lány, a párkányra kitett csupasz csecsemő, a falnak támasztott, fej nélküli felsőtest vagy az égből lehulló rajzolt háromszögek történetét, és minden alkalommal jelen lehetünk, ugyanúgy átélhetjük az elbeszélt történeteket, mint az alvó ember, aki még nem tudja, hogy csak álmodik. Ebben természetesen közrejátszik az is, hogy az alkotók nagyon jó érzékkel választották ki a legjobb előadókészséggel rendelkező megszólalókat, akik minden felvételen megkapó természetességgel, nagy átéléssel és rendkívül jól felépítve mesélik el izgalmas álmaikat. A videók összeállítása tekintetében csak néha merült fel egy-egy apróbb következetlenség, például hogy nem minden magyar beszélő megszólalása alá került angol felirat, vagy hogy általában ugyan semleges a háttérkörnyezet, néha azonban - indokolatlannak tűnő módon - kifeszített vászon előtt szólaltak meg a szereplők. Ezek azonban összességében nem csökkentik a tárlat erejét, amit az egymást váltogató különböző videók miatt érdemes többször is végigjárni.

Ha a kiállítás kapcsán elkezdjük összeszámolni alvással töltött óráinkat, eszünkbe juthat a Tótumfaktum című film egyik jelenete, amiben egy idősebb szereplő azt mondja a Charles Bukowskit alakító színésznek, hogy: „Én valószínűleg többet aludtam, mint te éltél.” Valóban, életünk közel harmadát átalusszuk, a Dreampire projektje pedig nagyon érzékletesen és kreatívan mutatja meg, hogy ekkor is szerzünk olyan élményeket, amikről nem szabad megfeledkeznünk.

A Dreampire projektről bővebben ITT lehet olvasni. 

Az eseményt a Facebookon ITT találni.

Fotó: Bach Máté