Roppant méretű történelmi regényről van szó, nemcsak magát a matériát, hanem jelentőségét tekintve is, Závada ugyanis létrehozta azt a textust, amelynek befogadása során óhatatlanul megindulhat az olvasóban az igazi emlékezetmunka. A szerző egyéni sorsokon keresztül világítja meg a nagy elbeszélést, ezzel árnyalt és didaxistól mentes történelemkép tűnik ki a különféle életsorsok mögül. A kívülről, felülről irányított, kikényszerített - emiatt legtöbbször működésképtelen - emlékezetmunka helyett a regény az egyéni életutakat követi végig, a szereplők saját történeteiket mondják el, melyekből azután a szöveg végére mégiscsak kirajzolódik a kollektív emlékezet, mely körvonalazza a szerző és a befogadó, a szereplők és a narrátor közös valóságát.

A regény finom eszközökkel mutat rá arra is, hogy bár a párhuzamosan futó sorsok meglehetősen differenciáltak - a szereplők között vallási, kulturális és társadalmi különbségek is vannak - a háború mégis mindannyiuk lineárisan futó életét ízekre zúzza, mindannyiuk személyiségét szétroncsolja, legyen szó akár magyar magyarról, magyar szlovákról vagy magyar zsidóról. Némelyiküket kényszermunkára, másokat öldöklésre kényszerítenek, vannak, akik meghalnak, mások fogságba kerülnek, némelyek a megtorlások elszenvedői, de olyanok is akadnak, akiknek az áttelepülés marad az egyetlen választási lehetőség. A história tehát nem egyetlen, sok párhuzamos történet létezik, minden hang kiköveteli a magáét, azokból azonban világosan kirajzolódik, hogy bárhogy is legyen, a háború kíméletlenül elpusztítja az individuumot, hiszen nemcsak a zsidók az elszenvedői a megtorlásoknak, hanem ugyanúgy a magyar katonák, a magyarországi szlovákok, a hadtól távol maradó nők és gyermekek is. Áldozatok vagyunk mindahányan, és mindannyian cipeljük a történelem eme terhét attól függetlenül, hogy elszenvedői vagy tettesei voltunk a borzalmaknak, illetve, hogy átélői vagy csupán hallomásból ismerői vagyunk a tragédiáknak.

Závada történetmesélő képességének köszönhetően nem válik fragmentálttá a regény és a történelem sem lesz teljesen relatív, hiszen a szereplők szubjektív sorsának tárgyalása mellett számos ponton fel-felvillannak a szerző saját értelmezései. Az elbeszélések és a visszaemlékezések mellett az eseményeket felkutató narrátor beillesztésével Závada markáns véleményt fogalmaz meg a két háború közötti szociális katasztrófáról, a háborúba való belehajszolódásról, a Másik elpusztításának bűnéről és egyáltalán magáról a felelősségről.

Ezek a gondolatok egy rendkívül sűrű textusból emelkednek ki: Závada nemcsak különféle elbeszélők segítségét kéri a történet(ek) felgöngyölítéséhez, hanem a különféle műfajú szövegeket is szépen illeszti egymásba: a visszaemlékezések és elbeszélések mellett naplórészletek, haditudósítások, levelek gazdagítják a szöveget. Ügyesen ugrál a különféle idősíkok és beszédmódok között is: a szereplők az egyik pillanatban még egyes szám első személyben jelennek meg, a következőben pedig a narrátor veszi vissza a szót, így a távoli múlt hirtelen közelmúlttá (jelenné) lesz, ami talán a befogadó számára azt is világossá teszi, hogy a múlt nem egy lezárt, jól körülhatárolható, hanem egy változó és alakuló, a jelenbe folyamatosan átszivárgó idősík.

Ezt a gazdag, sűrű szövetet még inkább árnyalja az a kétszáznegyvenhét fotó is, mely szorosan kapcsolódik a szövegben leírt eseményekhez. Závadának egy kétnyelvű formát sikerült megvalósítani ebben a regényben, ahol a kép gazdagítja, árnyalja és módosítja a leírtak jelentését. A vizualitás ilyen erős jelenléte egyúttal hitelesíti is magát a történetet. Ennek és a dokumentarista pontosságnak köszönhetően pedig sokszor nem is vagyunk tisztában azzal, hogy történelmi fikciót vagy szociográfiát olvasunk, hogy hol válik el egymástól a mese és a valóság.

Az világos, hogy szükség volt erre a regényre ahhoz, hogy az elfelejtett miértekre újra ráébredjünk, hogy véget vessünk a felelősséghárításnak, és hogy végre felismerjük saját helyünket és szerepünket ebben a történetben. A regény szembesít a tragédiákkal, és cselekvésre, felelősségvállalásra szólít, miközben kimondja, hogy a feldolgozás sohasem történhet meg akkor, ha a szőnyeg alá söpörjük a kényes kérdéseket.