Új a nap alatt nincs – legföljebb a sok poros, kopott, pókhálós, ezerszer elmondott és elkoptatott ötlet kombinációja lehet újszerű.

A pofátlan posztmodern

Vesztette már el író a kontrollt hősei fölött, minek hatására azok olyan veszett vitustáncba kezdtek a még meg sem írt regény lapjain, hogy alig győztük követni (szerzőnk meg alig győzte sorba rendezni a szereplőtalpak által összerandalírozott lapokat). Szólt már narráció az alkotásról, annak nehézségeiről, reflektált sűrűn az írás folyamatára. Olyat is láthattunk már, hogy egybefonódik a történet elmesélésének, a történet idejének és az olvasás idejének horizontja, ennek hatására pedig, miközben egy adott epizód pereg a szemünk előtt futó sorokon, egy másik epizód éli a maga kis életét. Aztán ott van még persze az omnipotens és omnipraesens narrátor, a fiktív világ önjelölt atyaúristene, aki látja a nem láthatót, tudja a nem tudhatót, és még van képe bele is szólni a dolgok menetébe. Jó, ki ne felejtsünk egy több évezredes alkotóelemet, jelesül a fabulát, mely nélkül irodalom nincs. Cselekmény, és főleg cselekvő (antropomorf vagy egyéb, lélegző vagy mesterséges) alakok nélkül legföljebb dada van, avantgárd, filozófia, irodalom (és egyéb-)kritika, esetleg akcionizmus. Na jó, ezek is nehezen, és ez is csak erősíti a fenti megállapítást.

Kombinálni ugyanakkor tudni kell. Nagy közhely, hogy a szöveg megalkotására is korlátos számú elem áll rendelkezésre, mégis korlátlan számú szöveg születhet (egy Borges nevű bűnelkövető dolgozatait javasolnám a témában). A szövegen végrehajtható bravúrok száma is véges, mégis van mód a brillírozásra. Mint ahogy azt Nagy Koppány Zsolt be is bizonyítja – hellyel-közzel. A második kötetes szerző egy novella-gyűjtemény után most egy „ikerregénnyel” rukkolt elő. Mert „ez a regény tulajdonképpen két regény” – mondja a fülszöveg első mondata, majd hamburgerrel, húspogácsákkal és félzsemlékkel folytatja, éreztetve, hogy itt semmi sem szent. Ahol egy főszereplőből csettintésre lehet húspogácsa, már a fülszövegben, ott minden olvasó érezheti, hogy erősen fel kell kötnie a gatyáját, nem mindennapi hullámvasút ez a szöveg. És igaza is lesz.

Jozefát úr és világa mintha Krúdyt idézné. Fölösleges hangsúlyozni, hogy bárki és bármi ihlette a közeget, a regény görbe tükörben ábrázol – körülményt, eseményt, személyt, Krúdy-t, Saramago-t, Márait meg amit akartok. Találkozhatunk itt tényleg egy szekérderéknyi, banalitásában és görbeségében remek hellyel és helyzettel – „bérházi capriccio”-n, a Rosszarcúak Klánján és teljesen átlagos fővárosi életképeken keresztül vidéki hedonista nőegyleten és egy nem egészen tipikus falusi kiskocsmán (a Küszvágó Cséren) át egészen egy kezdő angoltanár viszontagságait veretes, Károlyi Bibliát idéző stílusban rögzítő Jozefát-apokrifig. Ez a Jozefát-apokrif („Igen könnyeddé levék időközben, s a Present Simple-nél már előremutaték a Reported Speech-re, s Galileo Galileit már csak Dzsidzsiként emlegetém, élvezkedvén utóbb érkezett tanítványaim rémült és buta orczáján”) és a könyvtárlátogatást leíró önmonológ stílusa („[...] egy nőnek lennie kell a teremben, nemrég érkezett valaki, biztosan nő, megismerem őket a járásukról, másképpen szelik a levegőt. Sajnos a hátam mögé telepedett le, srégen jobbra tőlem. Feltűnő lenne most új asztalhoz ülni, így a saját helyemről szemlélem meg óvatosan: Istenem! Mindjárt elájulok! De hiszen ez Léna! […] Egy-két tétova, fej- és hátvakarásnak álcázott hátranézés után nagyon elpirulok és dühös leszek: máris összenéztünk egyszer, megismert, de persze nem hajlandó megismerni, és csak a hülye nem látta, hogy nem is viszketett a hátam.”) között pedig ég és föld a különbség – de minden fejezetben új és új stiláris és narratív árnyalatok mutatkoznak meg.

A szerző brillíroz, mikor elbeszélőjével körbevezeti az összes hölgyolvasót Jozefát úr lakásán: „mennénk már, mennénk, ha végre az a kedves hölgyolvasó befejezné a mosogatást, bár szigorúan tiltja a szabályzat, mint már említettem... tessék szépen visszamenni a könyvhöz, ha már megvette, nézzenek oda! Nos, itt vagyunk a nappaliban, mely egyszersmind ebédlőként is funkcionál; általában itt tűnik el rövid idő alatt a kemény tojás, a tea, a bor, valamint a hölgyek tiltakozásának utolsó foszlánya.” (Tételezzük fel, spontán, hogy hölgyolvasóból egyszerre több tart ennél az epizódnál egyszerre, már ez maga kész rítuselmélet, a manifeszt antropológia, a megtestesült irodalmi transzcendencia. És már maga az elképzelés is legalább annyira komikus, mint a jelenet, ami rendelkezik akkora erővel, hogy a fenti képet – mármint a kollektív együttolvasást – megidézhesse.) Enyhén vitriolos társadalmi körképe Léna kávéházban előadott élettörténete segítségével szintén remek elegye a ponyvának és a gúnyos posztmodernnek: „Imádnivaló cukipofa volt! – mondja, miközben hosszan néz egy sötétített ablakú Mercedest. – Mindenkihez kedves volt, a fiúkat hátba veregette, a lányokat megropogtatta, de olyan mackósan, aranyosan. [...] Az autója hátsó szélvédőjére matricákat ragasztott, hogy »Ízirájder, öcsém!«, meg hogy »Száguldunk és félünk!«, szóval ilyen tök humoros, ötletes dolgokat... nagyon élveztük, ő meg büszkén mutogatta, sokszor a kocsma egész közönségét kicsődítette, hogy nevethessünk egy jót a vicces feliratokon. Az egész falu szerette, a fiúk róla vettek példát, mindenki öltönyt viselt egy időben, igaz, kedvesen megsapkázta azokat, akik nem zöldben vagy lilában utánozták: sötétkéket és feketét csak neki volt szabad hordani!”


Egy kétfejű szövegfenevad

A regény első felének (vagy az első regénynek, értelmezés kérdése – tartom magam ahhoz a vélekedéshez, hogy ez egy „ikerregény”) története jószerivel csak egy ürügy a stiláris bravúrok egymás mögé fűzésére, a folyton változó elbeszélésmódok villogtatására. Nem kerülhető el, hogy pár helyen emiatt dagályossá, túlzottan önmagába fenekletté váljon a szöveg, de a sodrás megmenti attól, hogy ezek a szakaszok túl zavaróak legyenek. Jozefátunk a kötet közepére sikeresen végigküzdi magát a mindennapok sárkányain és kincsesbarlangjain, toronyba zárt szüzekből egész villamosnyit ment meg, még azt is sikerül megúsznia, hogy az elbeszélő már az első fejezetben leveszi róla a kezét, átadja az irányítást, és a szöveg lejegyzése során figyeli, mi zajlik az általa teremtett (épp teremtés alatt álló) világban. Majd rájövünk, hogy a kötet nem is egy, de egyből két Jozefátról szól.

Mert míg az első regény főhőse cselekvő és szenvedő alanya volt egy – prózapoétikai kiskáténak is beillő – történetnek, addig a másodikról szóló epizód az írás embertelen hivatását kísérli meg ábrázolni. Mintegy védőiratként funkcionál; a szerző (de bármelyik szerző) esetleges megcsuszamlásait, ingadozásait kísérli meg legitimálni, a lehető legjobb eszközzel: egy olyan szerző bemutatásával, aki a narrátor szerint nem egy remekíró, és regényírásra is egy vesekő miatt adja a fejét. Itt már minden mondat provokáció, és az elbeszélés regisztereinek megokolása is más irányba tolódik, más rétegeket fed fel – a stiláris remeklés itt sokszor Jozefát Barna szerző úr érdemének mutatkozik, ám ezek ritka pillanatok. Maga a narráció is frivol és vitriolos megjegyzések sorával érzékelteti, mit is várhatunk mi, olvasók ettől a szövegen belüli szövegalkotótól, milyen lesz egy regény a regényben, még ha csak töredékeiben is olvasható. Ugyanakkor itt lényegesen több a kicsit fárasztó, tespedt ballaszt, a parttalan magyarázkodás, például egy régebbi Jozefát-szöveg megelőlegezéseként, vagy a kimerítő kanyargás egy adott gondolatmenet körül.

Mondhatjuk azt is, hogy bele lehet szaladni pár kétes értékű elbeszélő-újrapozicionálásba is. Narrátorunk védekezik az olvasó el nem hangzott vádaskodásaival szemben, miszerint „csak nem annyira galád a szerző úr, hogy ha cserben hagyja a képzelőereje, előrántja a közhelyet, és az éppen lábadozó Jozefát úr szájába nyomja, hamis képet alakítva ki ezáltal erről az emberről, aki nekünk (mármint Önöknek) máris igen jó barátunk lett, legalábbis jobb barátunk, mint a szerző úr, aki egyre gyanúsabb lesz ezekkel a sötét üzelmeivel, amelyeket a közhelyekkel és ezzel a roppant eredeti Jozefát úrral űz...” Nem tudom továbbá eldönteni, hogy mekkora baki volt Saramago-t megemlíteni, ha csak öngúnyként is, az elbeszélés módozatai kapcsán. Mert kicsit valóban hajaz, de sokkal kevésbé paródiája ez annak az írásmódnak, mint amennyire követése. Nem, nem szolgai másolás, de bizonyos elemek akár a „Lisszabon ostromának krónikája” lapjain is olvashatóak volnának – hivatalnok útja az irodába, hivatali mindennapok, kicsit hömpölygő, magába feledkező narráció. A görbe tükör itt is jelen van, hogyne lenne, csak másképp görbe, vagy – urambocsá! – a másik irányba fordult valamilyen okból?


Bozótvágás életlen macsetával

Az elbeszélő kézen ragadja az olvasót, súg pár megnyugtató szót a fülébe, majd elkezdi vezetni. Nem: megvezetni, ez így helyes. Közel négyszáz oldalon semmi mást nem tesz, csak megvezet, kifordítja a kliséket a helyükről, újraalkotja őket, ironizál saját magán, az olvasón, kigúnyolja a szituációkat, a szereplőket. Végigvisz minket egy iróniával és utalásokkal telitüzdelt aknamezőn, mi pedig, ártatlan olvasók, rendre rálépünk minden aknára, és továbbra is bízunk az elbeszélőben. Már a kezdőmondatokkal képes tőrbe csalni: „Micsoda furmányos név ez a Jozefát, gondolja a kedves olvasó, és talán nyomban olvasmányélmények után kutat az emlékezetében.” Nem talán, biztos – e sorok írója legalábbis – sosem bízva eléggé szövegismeretében – azonnal összeesküvésre, alávaló posztmodern referencialitásra kezdett gyanakodni, és kellő szkepszissel kezdett kutatni, valóban; ám eredménytelenül. Az ikerregény főhőse ugyanis, úgy tűnik, egyszeri és megismételetlen, ezidáig.

Nagy Koppány Zsolt – oppardon, a narrátor – elveri a kritikán is a port: előre viccet csinál abból, ha esetleg rosszmájú megjegyzések hangzanak el a kötet – nem az ő kötete, hanem Jozefát Barna regénye – kapcsán. (Mondhatnám, hogy könnyű átlátni e bravúron, de hát az szinte csak természetes egy jófajta posztmodern szövegben, hogy a metafikciós szintek között ugrál megállás nélkül, utalásai képesek a reális és az imaginárius szövetét egyaránt felfejteni). Ugyanakkor egy elegáns huszárvágással letol az olvasó torkán néhány minősíthetetlen szöveget (amik természetesen már bevallottan paródiák – Jozefát szerző úr szövegeiről van szó): míg az első még a narrátor önkénye okán kerül a kötetbe, addig a másodikat már a főszereplő regényíró jegyzi le saját készülő regényébe, mint hőse korai verseit, amik, mondanom sem kell, az ő régi költeményei. Figyelnek a ravasz áttételekre? A minősíthetetlenség reflektálva van, és míg első körben a narrátor maga mentegeti a regénybeli szerzőt, a második ilyen kizökkentésnél már a regénybeli szerző az, aki készülő regénye főhősét (aki, bár nem író, de szerkesztő, hogy legalább az iparágnál maradjunk) versek recenzeálásának feladatával bízza meg, és a regény szereplőjén keresztül ajnározza magát, és saját – gyengécske – szövegeit. Izgalmas sűrítménye ez az iróniának, és elég szemtelen következtetéseket engedne levonni, ugyanakkor egy recenzió zárásaként ilyet nem követ el az ember.

Szívesebben zár egy gondolattal a kötet végéről, miszerint, ha valaki megpróbálna regényt írni kizárólag már megírt szövegek kiragadott mondataiból, akkor a zseniális szerzők középszerű, és a középszerű szerzők zseniális mondatait szabadna csak felhasználni. Hogy ebből a kötetből a középszerűnek, vagy inkább a zseniálisnak látszó mondatokat használná-e föl egy szerző – nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a narráció visszautal önmagára, és kiragad egy mondatot, ami maga is referenciális, hisz ott szerepel benne Szindbád (sic!). Ettől függetlenül azonban nem zseniális. Hogy ez önkritika vagy önirónia, esetleg e sorok írója nem látja sehol a középszerűséget, rejtély.

Nagy Koppány Zsolt: Jozefát úr, avagy a regénykedés
2006, Alexandra
416 oldal, keménykötés