Nem történik semmi, ha esetleg mégis, az annyira felesleges, hogy már-már beszédre bujtogat. Ez a kényszer az, ami meghatározza az Auróra-telep hangulatát és alakjait, akiknek a jelenléte a hiányban válik egésszé. Így válnak egymás szomszédjaivá és sorstársaivá. Mán-Várhegyi Réka első kötetének érdeme ennek a folyamatnak a modellezésében rejlik.

Érzékeny és precíz reflexió révén kapunk képet arról, hogy a színre vitt alakok milyen úton válnak el, valamint találkoznak abban a közegben, ahol a határvonalakat a nincs rajzolja meg. Ebben a térben kivétel nélkül olyan outsiderek gyűlnek össze, akik nem csupán a világgal szemben kívülállók, hanem kapcsolataikon belül is. Létformájukat a mindennapokban való tengődés jellemzi és a szebb jövő lehetőségének elherdálása: "Annamari fáradtnak érezte magát, és elszédült, ha felállt az íróasztaltól. A nyár folyamán megállás nélkül fordított, és semmit sem tett azért, hogy életének valóban új szakaszát kezdje el. Nem baj, majd ősszel." (Bűz). Egzisztenciájukat az idegenség és a határtapasztalat jellemzi, ebből következően tekinthetőek hiány- és határlényeknek.

Ennek bemutatása – a történetek számából fakadóan – tizennégy narratívában történik filmszerű és naturalisztikus hangulatú snittekben, eltérő elbeszélői hanggal, melynek eredménye egy montázs lesz az Auróra-telep közösségeiről és kontextusairól, ahol a nő: olykor értelmiségi: "–Tanárnő, minden rendben? – kérdezte az egyik diák, és ahogy tanárnőnek szólított, amennyi ócska tiszteletet vitt ebbe a kifejezésbe, a köztünk lévő tíz-húsz év a duplájára nőtt." helyenként gyerek: "Beléptem, és máris jött egy pofon az egyik oldalról, és még egy a másikról. Tudtam, hogy azért kapom, ahogy a mamával viselkedtem. " (Két puha pofon), vagy focista: "Egy forró nyári hajnalon arra ébredek, hogy én vagyok Lionel Messi, az FC Barcelona játékosa." (A csatárnő bal lába életveszélyes).

A szövegalkotás érdeme, hogy világossá válik az olvasó előtt az álomban és ébrenlétben egyaránt jelenlevő határ – és játéktapasztalat, ami közelebb vihet az önmegismeréshez, viszont ez beteljesületlen marad, elvégre a határhelyzetben élő szubjektum – helyzetéből fakadóan – elégtelennek bizonyul arra, hogy mindez beteljesedjen, boldogtalanságot szülve az Auróra-telepen: "Egy illatos őszi reggelen arra ébredek, hogy kisfiú vagyok. Alig múltam hároméves." (Gyökér) „Egy téli éjszakán arra ébredek, hogy a saját nagyanyám vagyok. Felkapcsolom az ágy melletti kislámpát. A régi lakás nagyszobájában fekszem, a berendezése éppen olyan, mint húsz éve volt.” (Jó hit, rossz szerencse).  

A novellák meghatározó tulajdonsága, hogy szereplőik egyedül a múltjukkal, esetenként jelenükkel vannak tisztában, jövőjükkel, céljukkal pedig kevésbé. Kizárólag azt tudják honnan jöttek: "Kövér, aranyeres családba születtem egy kétpetéjű ikerpár fiatalabbik tagjaként" (Viszlát kamaszkor), azzal viszont nincsenek tisztában, hogy hova tartanak. Az orientáció marginálissá, a jelenben lévő folyamatok dinamikája pedig centrálissá emelődik – ez szintén a szövegalkotás pozitívumának tekinthető. Ez a rámutatás feltehetően azért szültetett, hogy világossá váljon az, a jelent a bizonytalanság, idegenség és határidentitás formájában megélő, olykor névtelen alakok képtelenek tisztán látni a célt, valamint a változás lehetőségét.

Mán-Várhegyi Réka első kötetének jelentősége az említetteken kívül leginkább abban ragadható meg, hogy olyan távcsövet ad az olvasó kezébe, amivel bepillanthat a szomszéd család vagy házaspár életébe, mindennapjaiba, helytől és ismerettől függetlenül. Ígéretes pályakezdés, melynek bízom a folytatásában.

Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen
JAK + PRAE.HU, 2014
220 oldal, 2990 Ft