Minden argumentuma a várat mint gyerekkori emléket juttatja eszünkbe, azokból is leginkább az egyszerűen felépíthető homokvár-típust. Négyszög alaprajzú, a sarkaiban egy-egy torony vagy bástya, kis erőfeszítéssel odaképzelhetjük a korábban valóban meglévő vizesárkot híddal, egy valaha áthatolhatatlan láptengerből kiemelkedő szigeten.

Feltehetőleg a tatárjárás utáni várépítési láz egyik eleme, az 1961-65 közötti régészeti feltárás eredményeként tudható, hogy eredetileg a vár fából épült és kör alaprajzú lehetett, amit földsánc erősített. A mocsáron át, cölöpökre épített fahíd vezetett a vár kapujához, amit egy fatorony is erősített. Valójában már 1288-as oklevélben említik „castrim suum Egerwar” néven egy csereszerződés kapcsán. A korai vár befejezése már a tatárjárás után történhetett, egyes felvetések szerint az itt birtokos Geregye nemzettség egyik tagjának nevéhez fűződik, ám az oklevelek szerint az alapokat nem ő tette le.

A kastély főhomlokzata

Az árnyékos oldal

Az udvar árkád-sora

Egervár a nyugati védvonal tagjaként a Kőszegtől Lentiig húzódó várhálózat tagja volt. A fából épült vár, amíg az anyag engedte, állt, körülbelül száz évig. A konszolidáció és a feladatok komolyabbá válása hozta magával, hogy a várat a XV. században újraépítették, immáron kőből, viszont a mocsaras, ingoványos talaj miatt facölöpökre építve. Egervári László, akinek a birtokába került, 1476-ban, Mátyástól kapott engedélyt a várépítésre, az akkor divatos és államilag is támogatott reneszánsz stílusban. 1490-ben már állt is a vár, az ekkor készült leltár szerint a „castellumnak” fegyverei között volt 4 tarack, 24 kézi és még több szakállas puska, a hozzájuk tartozó golyókkal, a leltár megemlíti a várkaput is és egy tornyot is. Nem sokáig élvezte az újdonsült várépítő a hajlékot, hamarosan meghalt, és fia örökölte, aki a papi pályát választotta, és végül püspökként, örökös nélkül halt meg. A csinos, gazdátlanná vált várat kiszemelte magának Kanizsai László országbíró, aki kitűnő, lehengerlő hozományt látott a letisztult reneszánsz formákban. Orsolya lánya, akit valaha Szapolyai fiúsított, vitte be a közösbe, mikor Nádasdy Tamással kötötte össze az életét. Tamás, „szerelmes Orsikája” hozományának ezt a darabját végül átpasszolta homályba vesző okok miatt bátyjának, Kristófnak, aki be is költözött 1558-ban a majd 60 éves házba feleségével, Csoron Margittal. A házasok persze a frissen szerzett, de újnak korántsem nevezhető hajlékot rögtön nekiálltak a saját ízlésük és elvárásaik szerint átalakítani. Majd tíz évig tartott a kalapálás és az átalakítással járó kosz és viszontagságok. A befejezés és a felújított otthon örömére helyeztek el egy kettős címert mint szerelmük örök zálogát az egyik toronyra 1569-es keltezéssel. Ekkor a vár gyakorlatilag a mai formájában állt, szabályos négyszög alakú, mind a négy sarkán egy-egy saroktoronnyal, minden oldalról zárt kővárként. A vár alapjai 1,5-2 m hosszú, a teherhordó talajig vert cölöpkötegekre épültek, amikre támasztópilléreket helyzeztek, és egymásra rakott vízszintes gerendákkal támasztották alá a falakat. A mocsaras, építésre alkalmatlan talaj és a nehéz kőépület miatt alkalmazott technológia valószínűleg hozzáértő szakembereket, valamint nem kevés pénzt és ráfordítást igényelt.

Kiállítótér kortárs elemekkel

Sötétbarnára mázolt fafödém, padlásburkoló tégla, meszelt fal - a kastély egyik helyisége

Boltozatos termek az első emeleten

A lépcsőház

A kápolna mennyezete vasbetonból

A várhoz szükségessé vált egy külső huszárvár építése, ahol a gyalogos és a lovas katonák állomásoztak, nem csak a csatakos és nem túl szofisztikált várjobbágyok távolabb tartása miatt, hanem a török időkben szokássá vált portyák miatt is. A török ugyanis többnyire szerbekből álló rablócsapatokat küldött előre a lelki hadviselés fontos kellékeként. Ezek a könnyen mozgó félkatonai tömörülések a várak mögötti jobbágygazdaságokat vegzálták, gyengítve a hátország morálját. Ezeket a portyákat azok a területek tudták eredményesen megfékezni, ahol külső huszárvárat építettek, az elfogásra és távoltartásra alkalmas lovassággal.

A hellyel-közzel nyugalmas évek alatt Kristóf meghalt, az özvegye pedig beköltözött Kőszegre a jobb infrastruktúra miatt, a várat pedig fiára, Tamásra bízta.

1600-ban elesett a kanizsai vár, amit tüstént vilajetközponttá neveztek ki, élén Murat pasával, akit korántsem lehetett a magyar érdekek legfőbb védelmezőjének nevezni. Kanizsa hamar egy jó hangulatú török bazárrá változott, köszönhetően a délről jött emigránsoknak is. Cselebi, török történetíró érthető módon otthonosan érezte magát a városban, amit a leírása alapján forgalmas utcák szeltek, emeletes, többnyire fából épült házak, két fürdő, dzsámi, medressze, két kolostor, minaretek és több mint ötven bolt tett valóságos központtá. Mindeközben Egervár militarizálódott és fontos végvárrá előlépett szerepe miatt fokozottan várta a végső összecsapást, ami be is következett 1664-ben: a török útban Bécs felé felgyújtotta. Közel harminc év múlva a kanizsai last minute török rivéra érzésnek is vége szakadt, jöttek a Habsburgok. Ezt megelőzően még a Wesselényi-összeesküvésben tevékeny szerepet vállaló Nádasdyaktól büntetésképpen konfiskálták a vagyonukat, köztük az egervári várat is, ami 1671-ben a kincstárhoz került. A leégett és olcsón megszerezhető várban a zalavári apát látott fantáziát, aki helyrepofozta, kifestette, majd jó haszonnal továbbpasszolta Széchényi György kalocsai érseknek, akit „a bőkezűség és adakozás csodájának” is neveztek. Az érsek később, 1685-ben prímás, esztergomi érsek lett és mindent megtett az összeesküvésben részt vett elítéltek megmentéséért, sikertelenül. Az érseknek fia is volt, aki érthető okokból minél távolabb akart letelepedni az apjától, ezért kapóra jött az új szerzemény, aminek hadászati jelentősége is megszűnt a török kiűzése után. Már csak azt kellett megoldani, hogy a császári várrombolási parancs alól kimentsék a várat, ami úgy sikerült, hogy az északi szárny lebontásával U-alakúvá váló építményt kastélynak nevezték át. A déli és nyugati szárny elé árkádsort építettek, így már senki sem köthetett bele a dologba. A keleti szárnyban még egy kápolnát is kialakítottak, autentikus módon, egy közeli, romos ferences kolostort használtak fel építőanyag-forrásként. A Széchényiek maradtak egészen az 1700-as évekig, de a lakóépületnek már egyre több kompromisszummal használható egykori várat elhagyták és inkább gazdasági épületként, magtárnak használták. Előtte még, biztos, ami biztos 1754-ben egy tűzvész utáni szükséges helyreállítás után, a tornyok tetejére az SPQR betűket vésték fel, azaz Széchenyicnsium Potestati Quis Resisteret (Széchenyiek hatalmának ki állhatna ellent). A romantikus érzések megjelenésével a kastély is vonzóvá vált, így hiába a koszos, egerekkel teli romos épület, vevőre talált. Az új tulajdonos Solymosy László , több kastély birtokosa, földbirtokos és országgyűlési képviselő alakítatta vissza lakóházzá és használta családjával egészen a II. világháború végéig. Egészen jó üzletet csinált, de a háború után mégsem tarthatta meg.

A kápolna jelenleg recepció és kávézó

Finom részlet a falban található horony

Lépcsőkorlát

A különböző anyagok találkozása

Meszelt fal

Az eltakart rétegek néhol előbukkannak

A háború után a várkastély pusztulásnak indult, és amit lehetett, a környékbeliek felhasználtak a saját boldogulásukra. Az új tulajdonos, az állam, 1960 - 65 között helyreállította. Az épület pusztulásában közrejátszott az építésnél kivitelezési hendikepként jelenlévő mocsár lecsapolása, aminek következtében az addig elzárt cölöpök korhadni és rohadni kezdtek, amitől a falak megsüllyedtek. A facölöpökre épített, rossz állapotú, megsüllyedt falakat vasbeton cölöpökkel alapozták újra, majd a déli szárny kifelé dőlő falait és a befelé dőlő belső árkádsort húzták vissza eredeti helyükre. A déli szárny falainak stabilizálása lehetővé tette a falat megtámasztó, ormótlan pillérek eltávolítását. Kibontották a befalazott udvari barokk árkádíveket is. A belső boltozatok egy részét azonban statikai okokból vasbeton síkfödémekkel helyettesítették. A szokatlan felújítási igyekezetnek természetesen volt oka: sokatmondó téeszelnök-képző intézményt álmodtak a falai közé, amiből végül nem lett semmi, végül turistaszállót alakítottak ki, ezt az álmos funkciót a legutóbbi felújításig meg is tartotta, időszakonként diszkóval törve meg a csendet.

A tulajdonos szépen elfelejtette ezt a zalai turistaházát, míg végül a 90-es években a településnek sikerült megszereznie a vagyonkezelői jogokat, reményként pedig megvolt az EU segítő pénze. Az első próbálkozás sikertelen volt, a kudarc mégsem szegte kedvüket és nekiálltak a kastély rendbehozatalának, amiben Csángó Zsuzsanna építész segített. Végül mégiscsak jutott pénz a felújításra, 2009-ben pályázat útján jutottak pénzhez és megkezdték a tényleges felújítást, ami 2013-ban fejeződött be.

Építész, generál tervező: Csángó Zsuzsanna
Belsőépítészet: Földes László és Társai Építésziroda Kft.