Olybá tűnik, hogy a francia Pierre Boulle regényéből született, majd a Rick Jaffa és Amanda Silver irománya révén új erőre kapott csimpánzos franchise valóban képes erősíteni a jó tudományos-fantasztikus regéket, amennyiben a sci-fi műfaj pusztán tetszetős külcsín az intelligens, véletlenül sem csak okoskodó belbecsen. Hasonlóan a Nicholas Meyer nevével fémjelzett Star Trekekhez (Khan haragja, A nem ismert tartomány), netán a Bryan Singer-es, Matthew Vaughn-os mutánsmozikhoz (X-Men 1-2., X-Men: Az elsők, Az eljövendő múlt napjai), ez a filmfolyam is primer, az embert emberré tevő értékekről beszámoló művekből áll. Igaz, a történelem óriási fordulópontjaira, mint a vasfüggöny összeomlása, a Berlini Fal lebontása, a kubai nukleáris válság vagy a vietnami háború, nem tér ki olyan erőteljesen, összességében viszont átélhetően taglalja a különféle csoportosulások nézeteltéréseit, a kisebbség és a civilizált „fehérember” oppozícióját. Reeves továbbgördíti ezt a fonalat. Mi lesz, ha nemcsak intelligens majom és fejlett ember határolódnak el, de a „testvér öl testvért” bibliai tanítása szerint a homo sapiens ugyanúgy ontja fajtársa vérét, mint a csimpánzok, orángutánok, gorillák serege? Jegyezzük meg, a "majom öl majmot" premissza a J. Lee Thompson által jegyzett, katasztrofális ötödik epizódban (az ősszéria befejezése), A csatában van jelen, ám a kurrens rendező sokkal ízlésesebben vezeti elő a problémát.

Az 1968-as, Franklin J. Schaffner-féle klasszikus első rész azzal a konklúzióval zárt, hogy Zaius professzor szerint az ember képtelen bizonyíthatóan kibújni a bőréből, így a Szent Tekercs szerint „a Halál hírnöke”. A film hozzá is tette, hogy az emberiség visszásságait már a 20. században is rossz szemmel néző asztronauta, Taylor végül térdre rogyva, a Szabadság-szobor előtt üvöltve kénytelen távolról bólogatni az öreg majomnak. („Mit gondol, mit fog ott találni?” „A sorsát.” – „Aljas vadállatok!” – üvölti saját népének az űrhajós.) Rupert Wyatt, A majmok bolygója: Lázadás direktora, és a mostani opusz készítője arra teszik fel lapjaikat, hogy leírják, mi vezethetett oda. Természetesen idén ez egy új idővonalba ágyazódik, hasonlóan az új Űrszekerek-filmekhez, a lehetséges okok mégis fedik a franchise történéseit. Míg a Lázadás jó érzékkel, az emberek szempontjait és a majmok hányatott sorsát is figyelembe véve bevezetőül szolgált, addig a Forradalom dúsítja a korábban felvetett gondolatkört, és a civilizáció-civilizálatlanság ellentétpárját használja fel. A három évvel korábbi nyitány heroikus eposznak tűnik, puszta ember-állat szembeállításával jogosan bólint rá a kegyetlen bánásmód ellen felszólaló Cézár és társai fellépésére.

Reeves filmje ezzel szemben árnyaltabb. Nem kizárólag egysíkú dolgozat, amelyben az emberiség kötelezően rossz, szadisztikus bántalmazókból áll, sőt, immár arról szól a mese, hogy „a háborút majom kezdi el.” Noha az eggyel ezelőtti sztoriban Dr. Rodman, az ő barátnője és az orvos Alzheimer-kóros édesapja szimbolizálták a humánum jó oldalát, a folytatások bővítéselvéhez hűen a második rész egy szűk, de a 2011-esnél nagyobb csoportosulást vesz elő. Ugyanez érvényes a Cézár által vezetett intelligens állatokra is. Egy nagy populációt látni, szemben a ketrecbe zárt féllényekkel. A nyitójelenet ezt húzza alá. Csaknem Jean-Jacques Annaud-filmekre (A tűz háborúja, A medve) rímelő, percekig szavak nélküli beállítások hömpölyögnek, elénk tárul a Muir-erdőben élő majmok életvitele kunyhóval, vadászattal, szeretettel, az élet tűzével, a „család, otthon, jövő” háromságával. Reeves munkájában ez a stabil, helyesen strukturált mini-civilizáció konfrontálódik az emberek vasból vert tornyával, a bizalmatlanság, kétség erődjével. Noha ez utóbbi egy globális vírusfertőzés után talpra állt közösség, akármikor szétrobbanhat, ha túl nagy a benne lüktető feszültség. A nagy birodalmakat pedig sosem külső ellenségek zúzzák porrá, az almát belülről kezdi rágni a féreg.

Posztapokaliptikus miliő mindkét síkon. A majmok bolygója: Forradalom legnagyobb dobása, hogy ugyanazt a mintát alkalmazza a két, látszólag ellentétes táborra. Cézár foggal-körömmel védi otthonát, de küldetését igyekszik diplomatikusan végezni, érvekkel, rációval, a szemei előtt örökké a béke ideája lebeg. Vele szemben Koba, a Gen-Sys kísérleteinek kitett majom gyűlölettől hajtott élőlény, diktatórikus és akarnok alparancsnok, aki szerint az emberek ő és barátai vérét csapolják, tisztességes kompromisszumra, lehajlásra sosem hajlandó. Mintha az X-Men legerősebb pillanatait néznénk, genetikailag módosított emberszabásúakkal. Ha Cézár az egyesülésben hívő Martin Luther King/Charles Xavier professzor, akit baloldali, liberális eszmék vezérelnek, és a nyitottság embere, addig Koba az önnön felsőbbrendűségét és autonómiáját hangoztató, erőszakos, jobboldali, fasisztoid Magneto egyfajta hasonmása. A mutáns-hasonlatok nem szűnnek meg itt. Az X-Men-feldolgozásokban olyan személyek kommunikálták a plebsz kívánalmait, mint Robert Kelly szenátor, William Stryker ezredes, Dr. Bolivar Trask, vagyis három karakter, akik rossz szemmel néztek a homo superiorokra, finomabb esetben tíz lépést tartottak (ide sorolhatók még Bobby/Jégember konzervatív szülei is), rosszabb variációként genocídiumot hirdettek. A Forradalom ellenben észrevesz egy hasadást. Nem csupán habzó szájú őrültek, fanatikusok, hanem jók is alkotják a gondolkodók körét. A túlélő Malcolm, felesége és tinédzser fia úgy viszonyulnak a bizalmatlan, famíliáját vesztett Dreyfushoz és csatlósaihoz (jelesül a bárdolatlan, majomgyűlölő Carverhez), mint ahogy a Lázadás Willje, Caroline-ja és az idős Charles tekintettek az önző Jacobs cégvezetőre vagy az állatmenhelyet üzemeltető Langdon hivatásszerű, kíméletlen apa-fia vállalkozására, örökségére, netán a zsarnoki pilótaszomszédra, Hunsikerre.

Reeves és írópartnerei decens forgatókönyvvel, tisztességes felépített blockbuster-jellemekkel is tudják árnyalni a szereplők viaskodását. Több szcéna tükörképként működik, a csimpánzlakkal párhuzamosan látni a túlélők telepét, az állatok közötti viszály párjelenete átgyűrűzik a majominfluenzára immunis dühös gyülekezetbe. Pontosan ebben áll a film lényege. Gyarlóság mételyezi a különböző táborokat, embert vagy emberszabásút ugyanúgy kasztokra (főnök-alattvaló, hódító-pacifista) darabol az önzés vagy a félelem. Így nyer érvényt, hogy a Forradalom voltaképpen megafilmként nem más, mint egy civilizációs áttekintés. Szól arról, hogy a közösségek nem működhetnek zavartalanul, egyszer véresen pattan el a fontos hajszálér, az erőszak a sarkokban ólálkodik, előtör, és aztán senkit nem kímél, emiatt diszkriminálják a nemkívánatosakat, leölik az engedetlent, ami végül a honfoglaló-mítosz, otthonépítő-hozzáállás végét jelenti. Sem Cézár flórája, faunája, sem Malcolm-Dreyfus érdekszövetsége nincs biztonságban, vastag egyenlőségjel húzódik ember és állat között. Helyesebben: az ember a legnagyobb állat (amennyiben indulatos és fegyvert fog), majd a majom válik igazi, sérülékeny humántulajdonságokkal vert száműzötté. Cézár és Koba kapcsolata kiválóan reflektál erre. Árulás történik, a „Majom nem öl majmot.” eszméje foszlik szét, az ellentétes felfogásúak végül fizikailag konfrontálódnak. A hőstett, amely során Koba egy résszel korábban a mélybe hajította az őt kínzó Jacobsot, immár negatív előjelű. Ezúttal Cézár önként löki a szakadékba az őt meggyilkolni igyekvő, önkényesen cselekvő jobbkezét. (Ez arra is utal, hogy az addig szeretetre vágyó főcsimpánz kénytelen bemocskolni a kezét, és fivért ölni, elveszítve az ártatlanságát.) Jason Clarke Malcolm szerepében a nemesség szobra, s becsületére legyen mondva, alakítása egy pillanatra sem erőltetett, az a húzás pedig, hogy a Gary Oldman által játszott Dreyfus hosszú ideig pusztán kétkedő, de nem szimplán gonosz, később azonban ő is elveszíti a hidegvérét, ügyes, nem elkapkodott megoldás. A helyszínfelfogás szintén jól reflektál a pálfordulásokra. A harcok állását jelképezi, hogy majom ugrik-e át Dreyfusék komplexumába, vagy Malcolm és csapata autózik Cézárék erdőjébe. Szintén árulkodó, hogy az előző mozi szabad ég alatt bonyolódó, kékben, zöldben tobzódó cselekményét fémes, rozsdabarna tónusok váltják. A legszörnyűbb viszont az, hogy Koba, tehát egy majom száll le az őrületbe, és bírja rá saját, veszélyes nézeteit társaira, akik emiatt félelemből követik vagy gyorsan elpusztulnak. Miatta szabadulnak el az indulatok, így Reeves nem a tomboló Embert, hanem az óvatlan Majmot nevezi meg tettesként, ez az attitűd pedig már igen távol vetődik az egyszerű „ember vs. állat” skiccektől.

„Azt hittem, lehetséges a béke.” „Én is.” Malcolm és Cézár szóváltása, egyben a film utolsó párbeszéde visszavonhatatlan bizonyosságtétel. 2016 nyarán érkezik A majmok bolygója munkacímű projekt. Az utolsó kockákon Cézár harcba vezeti családját és hű katonáit. Ide lyukadt ki a film érvelése erőszakról, bizalmatlanságról. Előfordulhat, hogy 2 év múlva írmagja sem lesz a bolygó domináns fajának.

A majmok bolygója: Forradalom

(Dawn of the Planet of the Apes)

Színes, szinkronizált amerikai sci-fi akciófilm, 2014, 131 perc

Rendezte: Matt Reeves

Írta: Rick Jaffa, Amanda Silver, Mark Bomback

Zene: Michael Giacchino

Operatőr: Michael Seresin

Vágó: William Hoy, Stan Salfas

Szereplők: Andy Serkis (Cézár), Jason Clarke (Malcolm), Gary Oldman (Dreyfus), Toby Kebbell (Koba), Keri Russell (Ellie)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 12