PRAE.HU:  2011-ben készült veled egy interjú, melyben hosszú távú terveidről beszéltél a prae.hu-nak. Idén januártól nem dolgozol a Meseközpontban. Hogy élted meg az elválást?

Boldizsár Ildikó: Amikor elvállaltam a Meseközpont vezetését, úgy éreztem, mintha 27 év szakmai hegymenet után egy széles fennsíkra érkeztem volna. De már akkor is érzékeltem annak jeleit, hogy ez a fennsík kellemes és kellemetlen meglepetéseket egyaránt tartogathat számomra, sőt azt is láttam, hogy a fennsík végén magas hegycsúcsok derengenek, amelyeket egyszer meg kell majd másznom. Munkahelyet akkor érdemes változtatni, amikor az emberben elég bátorság gyűlik össze ahhoz, hogy az újabb „hegyek” megmászásába kezdjen, ismeretlen birodalmakat fedezzen föl. Az én életemben – külső és belső okok összeadódásával – ennek most jött el az ideje.

PRAE.HU: Mesei a válasz…, de azt azért érzékelem, hogy nem lehetett könnyű az elválás. A munkádat figyelemmel követő kívülálló számára az volt látható, hogy intenzív terápiás munka folyt a központban – főként iskolai szünetekben –, hogy gyerekcsoportokat, mesecsoportokat vezettél, tanfolyamokat tartottál, szakmai találkozókat szerveztél, és úgy tudom, tartottál több meseterápiás képzést is, többek között a környék óvónőinek is. Hogy emlékszel vissza a központban eltöltött három évre?

B. I.: Nagyszerű és felejthetetlen évek voltak, hála és köszönet érte mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy volt egyszer a világon egy hely, ahol három éven keresztül mese- és madárterápiával lehetett gyermekotthonokban élő, súlyos traumákat átélt gyerekeknek mintákat mutatni, és ezen keresztül reményt, esélyt adni egy teljesebb létezésre. Fizikailag, lelkileg és szellemileg is nagyon kimerítő munka volt, nem tagadom, hogy rettenetesen elfáradtam a harmadik év végére. Számomra azonban nem a nehézségek és nem is tényeket felsorakoztató számok maradandóak, hanem mindaz, ami mögöttük húzódik: arcok, sorsok, mesék és beszélgetések, könnyek és nevetések – megannyi katartikus pillanat.

PRAE.HU: Idén, amikor Paloznakon jártam, láttam a Meseközpont madárházát és voltam benne, körbevezettek minket. Két évvel ezelőtt a központ nyílt napján kollégád, az ornitológus Madár izgalmas és gondolatébresztő előadást tartott az ide-oda röpködő zebrapintyek és kanárik között. Most Madár sem volt ott az idei nyílt napon. Mi történt vele, mit csinál most?

B. I.: Madár is szélesebb körben folytatja a munkáját immár. Azon dolgozik, hogy az általa elsőként kifejlesztett és a világon egyedülálló madárterápia minél több gyermek és felnőtt számára váljon elérhetővé. Kissé nehezebb a feladata, mivel a madárterápiához komoly infrastruktúra, egy egész madárcsapat kell. Benne megvan mindaz a tudás, ami az egyes madárfajok habitusának ismeretétől a madártartás fortélyain át az emberismeretig terjed. Nyáron már csoportokat fogad a Madárbirtokon, és erről bárki tájékozódhat a honlapján. Hamarosan lesznek közös munkáink is, ahol a meseterápiát és a madárterápiát újra együtt fogjuk alkalmazni, többek között a gyermekvédelemben.

PRAE.HU: Mihez kezdtél azután, hogy eljöttél Paloznakról?

B. I.: Első utam az Atlanti-óceán partjára vezetett. Egy portugál halászfaluban volt az otthonom öt hétig, ahol semmi mást nem csináltam, csak ültem az óceánnal szemben és néztem a vizet, figyeltem az apály meg a dagály működését. Tanulni akartam az óceántól, s ez meg is történt: a harmadik hét végére teljesen átalakult a gondolkodásom, addig még soha nem tapasztalt dolgokat fedeztem fel a világban és magamban is (az interjúhoz mellékelt fotókat Boldizsár Ildikó készítette azokról a formákról, amelyek a dagály után keletkeztek, s csupán néhány percig voltak láthatók – a szerk.). Mire hazaértem, tele voltam új ötletekkel és tervekkel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

PRAE.HU: Ez nagyon izgalmasnak hangzik! Mesélnél ezekről?

B. I.: Az óceán megerősített abban, ami eddig is alapelvem volt: a meséket és a meseterápiát csak ott érdemes használni, ahol erre belülről jövő, szívbéli vágy támad. Nem kell odavinni sehová, hanem készen kell állni arra, hogy akinek szüksége van rá, tudja, hova fordulhat. A tapasztalataim azt mutatják, hogy manapság mind a mesékre, mind a meseterápiára egyre nagyobb igény van, ráadásul egyre szélesebb körben. De ma már nem csak terápiás céllal keresnek meg emberek és közösségek, hanem egyrészt a mesehallgatás öröméért, másrészt azért, mert egyre többen vannak, akik a történetekben tárolt tudáselemeket nem rendeződésre, hanem saját fejlődésükre, életszakaszaik megértésére és minél teljesebb megélésére szeretnék fordítani. Az óceán partján álmodtam meg azt a tudásközpontot, amelynek szellemi alapját a történetekben (elsősorban mítoszokban és mesékben) tárolt tudás adja, módszere pedig kizárólag a történeteken keresztüli tanítás, tudásátadás. Itt a születéstől az utolsó lélegzetvételig történetekkel kísérjük az ember életútját, méghozzá életkorok és életválságok szerint összeállított mesegyűjteményekkel, valamint a hozzájuk kapcsolódó csoportos vagy egyéni foglalkozásokkal. Legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy ebben a sokoldalú, konkrétan hét szinten működő intézményrendszerben kapcsolódik össze a Meseterápia és a Mesekalauz című könyvemben leírt két módszer, azaz a mesék terápiás, valamint alkotó-fejlesztő felhasználása. Ide bárki eljöhet, aki történeteken keresztül akarja megérteni a világot és benne önmagát.

PRAE.HU: Ez óriási munka lehet. Kikkel valósítod meg? Vannak-e segítőid?

B. I.: Szerencsére nem vagyok egyedül ebben a munkában, hiszen egyrészt a meseközpontos nagyszerű kis csapatunk együtt maradt (Luzsi Margó, Csóka Judit, Madár és én), másrészt a tanítványaim száma is eléri lassan a száz főt, harmadrészt pedig rengeteg támogatást kapok a módszer mellett elköteleződött szakemberektől és civilektől egyaránt. Megalapítottuk a Metamorphoses Meseterápiás Egyesületet, amelynek nagy örömömre Luzsi Margó lett az alelnöke. Az Egyesületen belül folyamatosan alakulnak a kutatócsoportok, amelyek az élet minden területére kiterjedően vizsgálják a mese és ember kapcsolatát. A munka olyan dinamikus, hogy ősszel már önálló kötetben mutatjuk be eredményeinket: Meseterápia a gyakorlatban címmel a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg első esettanulmány-kötetünk. Ugyanígy a képzéseket is közösen építettük fel munkatársaimmal, és sok új lehetőség teremtődött ezáltal: Szülők Meseiskolája; Alkotó-fejlesztő meseterápia az óvodában és az iskolában; Etika-tanítás meséken keresztül; Természeti elemek a meseterápiában; Az organikus létezési minta; Madárterápia; Mesék könyvtárakban; Mesék börtönökben; Mesék pszichiátriákon; Mesékkel a gyászban; Mesékkel az idősek gondozásában; Mesék transzplantált gyerekek számára, hogy csak a legnagyobb projekteket említsem. Sok helyre hívnak tanítani is, épp most kaptam egy felkérést a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől, ahol a következő félévtől harmadéves bábszakos rendezőket fogok tanítani. Fontos, hogy bármilyen területre hívnak bennünket, előbb összeállítjuk a szóba jöhető mesék gyűjteményét, majd a hozzá kapcsolódó módszertani segédanyagot is. A következő gyűjtemény egyébként Mesék boldog öregekről címmel az előbb említett tanulmánykötettel együtt jelenik meg, és a szeptembertől induló idősgondozásban lesz nélkülözhetetlen segítőnk.

PRAE.HU: Úgy tűnik, hogy szakmai életedben tényleg sok változás történt, ami minden eddigi ténykedésed szintéziseként is értelmezhető. Van-e olyan terved, amely saját életedre vonatkozik?

B. I.: Először is rengeteget szeretnék együtt lenni a gyerekeimmel, akik az elmúlt három évben sokat hiányoltak engem az iskolai szünetek és az ünnepek idején. Ősztől pedig megvalósítom egy régi vágyamat: neurobiológiával és evolúciós pszichológiával fogok foglalkozni, hogy még jobban értsem a narratívák és az ember kapcsolatát.