PRAE.HU: Honnan datálható esetedben az írás, olvasás szeretete?

Gyermekkoromban a testvérem gyakran talált ki történeteket, így volt ez karácsonyok alkalmával is: volt egy télapós meséje, amelyet annyira szerettem, hogy még évek múltán is követeltem tőle. Mióta megtanultam olvasni, szinte falom a könyveket a szépirodalomtól a szórakoztató ifjúsági regényeken át egészen a kortárs művekig. Amikor olvasol, a saját világodba kerülsz, és az igazat megvallva néha nincs annál jobb világ, mint amit te alkotsz meg magadnak.

PRAE.HU: Mi sarkallt arra, hogy megírd a könyvet?

Tízéves korom óta írok, kisebb-nagyobb megszakításokkal. A Balla Adrienn-sorozat évek óta foglalkoztat, az első kötet rengeteg változatból alakult ki. Sokszor elkalandoztam, írtam más történetet, más helyszínekkel, majd ismét módosítottam. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy a cselekmény helyszínét Amerikába helyezem. Mindig újrakezdeni, öt teljes évig küzdeni… talán ez volt számomra a legnagyobb kihívás. Közben nem csak én, hanem maga a főszereplő, Adrienn is folyamatosan fejlődött. A sztori a kezeim között alakult, vezetett engem, akárcsak egy vászon előtt alkotó festőt az ecset és a színek.

PRAE.HU: Úgy tudom, a regényt eredetileg csak az asztalfiókodnak vagy, ahogy ma mondják a laptopodnak szántad. Bátorított valaki, hogy aztán mégis a kiadás mellett döntöttél?

A testvérem kolléganője volt az, aki először olvasott részleteket a történetből. Ha akkor ő nem mondja azt, hogy küldjem el a kiadónak, akkor ebből nemhogy könyvhét, de stand sem és kész regény sem lett volna. Folyton azon kaptam magam, hogy javítgatok a szövegen. Sosem éreztem késznek, teljesértékűnek. Végül mégis elküldtem, és egy hétre rá azzal hívott fel Till Katalin, a Ciceró Könyvstúdió felelős szerkesztője, hogy elégedett a regénnyel, adjuk ki.

Milyen műfajba sorolható a Balla Adrienn-sorozat első kötete?

Nyilván fontos szerepet játszik benne az oknyomozó vonal is, ám én mégis inkább az ifjúsági irodalom kategóriába sorolnám. Tizenöt éves kortól bátran ajánlom mindenkinek.

Mesélj kicsit a főszereplőről, Adriennről! Jellemét, személyiségének alkotóelemeit tekintve mennyi benne a fikció, és mennyi belőle Szabó Tünde?

Nem sok. Adrienn teljes mértékben fiktív figura, aligha van közös vonás bennünk. A Bébé sem hasonlít a volt iskolámra, az ott tanuló diákok sem hasonlítanak a volt osztálytársaimra, viszont szükségem volt arra, hogy bizonyos mértékig valósághű alapokból táplálkozzam.

Például?

Például táplálkoztam a tinédzserkori emlékeimből, pontosabban abból, hogy milyen voltam én tizenhét évesen.

A könyv borítóján található átragasztható matrica – ami egyébként nagyon kreatív, egyedi ötlet – már előre jelzi a történet sorai között megbújó mélyebb mondanivalót: Nem hagyhatod, hogy a hazugság győzzön! Gondolom, a cselekmény koncepcióját illetően is ennyire tudatos voltál.

A cselekmény lineáris, ezek közül a két fő szál egymással párhuzamosan halad. Koncepció volt, hogy az első szál lezáruljon, vagyis, hogy a két cselekményszál ne találkozzon egymással. Ez a regény szerkezeti érdekessége, ebből a szempontból rendhagyónak számít. A cselekmény mozgatórugója Adrienn igazságérzete. A tizenéves lány úgy megy előre, mint egy gőzmozdony: ha úgy érzi, ki kell állni valakiért, megteszi, kerüljön elé bármilyen akadály is.

A szövegen végigvonul a könnyed, kissé ironikus, csipkelődő humor. Mindez mennyire rímel a személyiségedre?

A humor, a viccelődés, ha csupán szolidan, de rám is jellemző. Adrienn vicces-ironikus stílusa a barátjával való beszélgetések során mindvégig megmard, ez írás közben engem is jókedvre derített, habár az efféle hangvétel egy kicsit távol áll tőlem.

Az idei könyvhéten mutatták be a könyved,  egy-két nappal előtte jött ki a nyomdából. Milyen érzés, hogy kezedbe foghatod az első regényed, és mit jelentett számodra a könyvhét most, hogy már nem csupán nézelődőként, érdeklődőként vettél rajta részt?

Kicsit jellemző rám, hogy túlstresszelem még a velem történő pozitív dolgokat is. Kritikus vagyok magammal. Sokan mondják, hogy inkább úgy kellene hozzáállnom, hogy ez egy siker, egy fantasztikus dolog. Kétségkívül az, de, ha fejembe szállna a dicsőség, az már nem én lennék, ezért inkább mások bátorítanak. A negatív kritikáktól   – talán, mint minden elsőkönyves szerző  – rendkívül tartok, de tisztában vagyok vele, hogy ez is, csakúgy, mint a méltatás, benne van a pakliban. Amikor megjöttek a nyomdából a könyvek, azonnal kinyitottam az egyiket. Megláttam az első soraimat, ami valóban semmihez nem fogható, szavakkal igazán jól el sem beszélhető pozitív érzéssel töltött el. Ambivalens érzések kavarognak ennem: egyfelől maga a tudat remek, egyszerre vagyok boldog és izgatott, ugyanakkor össze is ugrik a gyomrom a gondolatra, hogy mások olvassák a történetemet. Az én feladatom, ha úgy tetszik küldetésem a könyv kiadásával lezárult egy időre. Most már nem olvasok bele, inkább hagyom, hogy az olvasók merüljenek el benne, és szeretettel olvassák. Innentől kezdve az ő kezükbe helyezem, az ő gondjaikra bízom a művet. Ha csak néhány embernek tetszik majd, ha csupán néhányan olvassák szeretettel, én már elégedett leszek.

Melyik mű bízta mostanában a te gondjaidra magát, és ki a kedvenc szerződ?

Kedvenc szerzőm nincs, az ízlésem folyamatosan változik. Korszakaim persze vannak, és ilyenkor rákapok egy-egy íróra. Egy időben Dan Brown volt ilyen, majd a Harry Potter-sorozat, legutóbb Kleinheincz Csillától olvastam az Ólomerdőt. Ha mégis mindenképpen mondanom kellene egy szerzőt, akkor az Agatha Christie lenne. Professzionális krimiíró, ráadásul az emberi psziché remek ismerője. Regényei minden korba könnyedén beillesztetőek, és ahogy én látom, még sokáig fogja őrizni aktualitását.