„Hihetetlen ez az egész, hogy itt vagytok mindenféle országból, és mindenki portugálul beszél, és portugál darabokat adtok elő – ez az egész teljesen valószínűtlen…”

Igaza lehet – tűnődöm. Mert, ha elképzelem, hogy nyugodtan sétálok Budapesten, gyanútlanul benézek a kedvenc színházamba, és azt látom, hogy mintegy 80 külföldi egyetemista magyar színdarabokat ad elő magyarul, a szünetben magyarul beszélget, sokan egészen egzotikus akcentussal, magyarul káromkodnak, kiabálnak – nos, hát valószínűleg rezignáltan megállapítanám, hogy mostanában túl sokat szívok, majd zavartan kihátrálnék az épületből. Mert ilyen nincs.

Pedig valami ilyesmi történt Lisszabonban, július végén, amikorra a Camões Intézet (kb. mint a Goethe Institut a németeknél, csak nincs annyi pénze) megszervezte frappáns nevet viselő rendezvényét: „Európai Egyetemi Színházak Lisszabonban – a Camões Intézet Lektorátusai Színjátszócsoportjainak Találkozója”. Az ötnapos kiképzésre hat országból érkeztek portugálul tanuló egyetemisták (csehek, horvátok, lengyelek, magyarok, németek, spanyolok), akik egy lefegyverzően jól szervezett program áldozatai lettek: hallhattunk előadást a portugál színház utóbbi 30 évéről (meglepően ismerős történetek: posztdiktatúra, pénzügyek), egy másikat a (helyi) performanszművészetről és a művészet internetes lecsapódásairól; bemutatták nekünk a Nemzeti Színházat, a (Művészetek Palotájára kísértetiesen hasonlító) Belémi Kulturális Központot, az egyetem színháztudományi tanszékét (van még mit tanulnunk elektronikus adatbázisépítésről, tőlük is), a színművészeti főiskolát; elvittek minket múzeumba és színházba, láttuk Brecht Homme pour Homme-ját és José Luís Peixoto áManhã című darabját, aminek a végén felállva tapsolhattunk, hogy aztán másnap személyesen is lelkendezhessünk, és kérdéseket tehessünk fel az alkotóknak (az írónak, a rendezőknek, meg egy színésznek); és – végül, de nem utolsósorban – részt vettünk két nagyon finom kis fogadáson.

A program végét (ha nem is csúcspontját) a csoportok előadásai jelentették, két egymást követő estén. Addigra már kiderült számunkra, hogy mi vagyunk az egyetlen „társulat”, amelyik még nem adta elő a darabját soha (sőt, színpadon is csak egyikünk állt előtte), meg egyáltalán: régi, jól összeszokott, rutinos bandáknak tűntek a többiek. Ezzel szemben a mi kis színjátszónk, amely a keresztségben (az egyetlen – és bűnrossz – portugál-magyar szótár készítője iránti tiszteletből) a Király Rudolf Vándorszínház nevet kapta, viszont csak decemberben alakult, az igazi munka pedig csak februárban kezdődött.

Egressy Zoltán nagy sikerű Portugálját kezdtük el értelmezni, próbálgatni – egyrészt azért, mert univerzálisan érthető, erős szöveg, másrészt pedig azért, mert Portugáliában külön bája van annak, ahogy – a történet szerint – egy kis faluba érkező és (az Eldorádóként megjelenő) Portugáliába igyekvő pesti értelmiségi a helyi kocsmároslánynak a portugálokról hadovál, akik a tengerparton „rágják a pipájukat, merednek előre, és nézik a semmit. És érzik is a semmit. A világ végén vannak. Ülnek és szomorúak”. (Hadd mondjunk itt köszönetet a szerzőnek, aki készségesen segített, mikor kellett.) A próbákat Clara Riso portugál lektor vezette, de részt vett a brazil lektor is vagy 8-9 luzofón fiatallal együtt. A szöveget Clara és Nagy Dóra fordította próbáról próbára. Ment minden, mint csillag az égen. Aztán kiderült, hogy lesz ez a fesztivál, és ugyanakkor az is, hogy csak öten tudunk menni – az utazó különítmény tehát: Aspirán Katalin, Bata Péter, Nagy Dóra, Urfi Péter, Varsányi Kata. Gyorsan, 5-6 próba alatt alakítottuk át és fejeztük be a félkész darabot, ami azonban így is – talán ennyit megengedhetek – óriási siker volt, a nézőtéren lankadatlan röhögéssel, fel-feltörő tapssal, utána sok gratulációval, a komoly rendező kimért kézfogásától a spanyolos ölelésekig.

„…és hát nektek is csak gratulálni tudok, az egész olyan jól meg volt csinálva, és azok a szövegek! Tudod, amiket Portugáliáról mondtál... nahát, baromi viccesek voltak! Tényleg ezt gondolják rólunk a magyarok? Nem semmi! De komolyan, nagyon aranyosak voltatok, és…” A portugál nő válla fölötti csempeképre nézek, egy hajó van rajta és Lisszabon házai. Te vagy az aranyos – gondolom magamban. Meg azt, hogy itt akarok élni.