A kiállításon számos installáció, festmény, videomunka reflektál arra, hogy habár a zsidók deportálása hetven éve lezajlott, annak indítékai és gyökerei továbbra is jelen vannak a társadalmunkban: az előítéletesség, az individuum semmibe vétele, az agresszió és erőszakosság, a fenyegetettség és a feleslegesség jelenségei nem tűntek el a háborúval. Az első nagy teremben El-Hassan Róza egy korai munkája a túlnépesedés vádjával szembesít minket: hogyan lehet azonosulni azzal, ha feleslegesnek ítéltettünk? Az I am overpopulation címet viselő mű részei egy feketére festett falon futnak. A szubjektív, naplószerű, politikai szimbólumokat tartalmazó rajzok mellett az emblematikussá vált póló foglal helyet, míg a sarokban a fekete csadorba öltöztetett bábu kezében lufit szorongatva gubbaszt. Omara kék vásznai szembesítenek azzal, hogy a megkülönböztetések ma is aktívan áthatják a modern ember gondolkodását – a művész az őt ért megrázkódtatásokat, a felé irányuló rasszizmust, a diszkriminációt jeleníti meg a sorozatban, amelynek darabjai egyszerre lesznek egyéni tragédiák és kollektív társadalmi problémák. Míg Omara az előítéletek elszenvedőinek pozíciójából szól, addig Révész János Jobb a Fradi! című videomunkájában a másik oldalt reprezentálja: a cigányokról gyűlölettel, előítélettel szóló Fradi-szurkolóét. Ekaterina Shapiro-Obermair Salon systémique című installációja is e tematikába illeszkedik: nagyméretű, egyszerű elemekből építkező művei ugyan eltérnek egymástól, mégis egy egységbe illeszkednek – éppúgy, mint ahogy az egyes embereknek kellene a közösségbe.

Jó néhány alkotás foglalkozik az emlékezés, az emlékműállítás problematikájával is. Az első terem vitrinjébe e téma bevezetéséül a kurátor olyan Holokauszt-emlékművek fotóit gyűjtötte egybe, melyek mindegyike valamilyen módon a részvételre ösztönöz. Kis Varsó Major Jánossal foglalkozó installációja az emlékmű fogalmát járja körül, míg Uriel Orlow 1942 (Poznan) című videoja az elfojtott emlékezetet hívja újra elő: a nácik által uszodává alakított zsinagóga tárul elénk, miközben egy zsidó halotti ima hangja szól. Tamara Moyzes szintén az emlékezet elnyomásáról szól: bevásárlókocsikból és képernyőkből álló installációja erős kritikát fogalmaz meg azzal a prágai bevásárlóközponttal szemben, amelyet egy hajdani koncentrációs tábor területén emeltek fel. Idevág Camilo Jañez videója is, mely a santiagoi brutális kínzások helyszínére emelt stadiont állítja középpontba.

Libera Zbigniew lengyel művész legóból felépített koncentrációs tábora révén mutat rá arra, hogy még a legártatlanabbnak tetsző játék is könnyen iszonyúvá válhat. Horváth Tibor Arbeit macht dich című munkája is kapcsolódik a játék fogalmának kérdéséhez azzal, hogy a koncentrációs táborok bejáratainak feliratát gyerekkockákból rakta ki. Eva Koťátková Ülj egyenesen! című munkája a gyerekekre erőszakosan rákényszerített normákról beszél, Azorro tablóinak fotói pedig a Holokauszt-interpretációk hitelességét kérdőjelezik meg...

A rasszizmusra, erőszakosságra, áldozati szerepre reflektáló alkotások mellett a kiállítás szerves részeit képezik azok a fehér makettek is, melyeket a Művészeti kutatás hallgatói csoportokban készítettek el. Ezek a minikiállítások egy műből kiindulva rendezték be a teret, egy újabb réteget építve ezzel a központi tárlat köré. Hasonlóan önreflexív szerepük van az egyes termekben felbukkanó fotóknak, melyek a Holokauszt áldozatainak egykori lakhelye előtt a járdába süllyesztett réz emléktáblákat, az ún. botlatóköveket ábrázolják – ezekben a fotókban folyamatosan “megbotlunk”, így újra és újra emlékezésre kényszerülünk.

Már e néhány munka említése is jól érzékelteti, hogy a kurátornak milyen sűrű szövetű, sok szempontot szem előtt tartó kiállítást sikerült összeraknia. A termek szellősek, ami alkalmat ad arra is, hogy egy-egy mű előtt elgondolkodjunk, felvessük saját kérdéseinket a Holokauszttal és egyáltalán, saját előítéleteinkkel kapcsolatban. A tárlat nem ítél és nem fogalmaz meg morális ideált, csupán felkínálja a pozíciókat, melyek közül választhatunk, és reméli, hogy jól döntünk. Eltérő nézőpontokból közelít a Holokauszt által felvetett problémákhoz, ennek köszönhetően a befogadói pozíció is átalakul: a látogató ebben a térben nem passzív tanúként, hanem aktív befogadóként működik, aki folyamatosan ugrál az egyik nézőponttól a másikig – az agresszortól, az áldozatig –, miközben a kiállított művek segítségével az események részesévé válik: szembesül a felvetett problémákkal, azokról elgondolkodik, és közben talán érzékenyebbé is válik a másik iránt.

A [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás című tárlat a Ludwig Múzeumban látható 2014. szeptember 28-ig.

Fotók: Kocsis Katica