A Közhely próbái csak részben zajlottak belső térben, az alkotók „terepen”, a mostani Széll Kálmán, mégis örök Moszkva téren próbálták ki magukat. A munkafolyamat alapja a megfigyelés volt, a térszerkezet és a közlekedés kiismerése, az állandó figurák – árusok és hajléktalanok – feltérképezése és egy-egy, jelentéktelennek tűnő, mégis a táncosokra nagyon is erősen ható jelenet szinte pszichológiai analízise. Minden, amit az alkotók a próbafolyamat alatt tapasztaltak és láttak, új életre kel a színpadon – másik tér, másfajta szerep. Ahogyan a zsámbéki rakétabázis egykori funkciójától „megfosztva” ma már kulturális (erő)térként várja a látogatókat, úgy alakul át, és telik meg másfajta jelentéssel minden ellesett mondat és mozdulat. Ebben az értelemben Zsámbék és a darab tökéletes párosítás.

A "közhely" – grammatikai kategóriája szerint – lehet többjelentésű szó, első hallása mégis biztos, hogy az elcsépelt, evidens nagy igazságok jutnak róla eszünkbe. Ez a jelentés a darabban azonban mégis csak másodlagos, a köztér, a közös és közösségi hely lesz ugyanis az elsődleges. A közösség azonban egy nyilvános tér esetében mindig esetleges, mondhatni kényszerközösség, melynek tagjait nem az egymás iránti vagy azonos érdeklődés tartja egyben, hanem az a puszta véletlen, hogy egy időben vannak egy helyen. A tér ideiglenes használói, átjárói, akiket nem az áthaladás körülményei érdekelnek, hanem az útjuk célja. Ezzel szemben a Közhely alkotói megállnak ugyanebben a térben, figyelik azokat, akik nem is sejtik, hogy valaki pásztázza őket. Reakciókat, szokásokat kutatnak, arra a nagyon is ösztönös viselkedésére emlékeztetve a befogadót, hányszor teszi meg ugyanezt ő is a villamoson vagy buszon ülve, egy-egy nyilvános helyen várakozva.

Az alkotók kívülre irányuló figyelme azonban nagyon hamar egyfajta befelé nézéssé válik: asszociációk és emlékek hada elevenedik meg, mintha a tér látványa Proust híres teasüteménye volna, melynek illata feleleveníti a múltat. Ahogyan ő fogalmaz, „az emlék óriás épülete” jelenik meg a láthatáron, gyerekkori élményeket, rosszat és jót megidézve. A játék- és tánctérben lévők színpadi karaktereik szerint mintha önmaguk alteregói lennének, akik folyamatosan reflektálnak testi adottságaikra, előéletük történéseire. Egykori, főképp kisiskolás önmaguk megidézése azonban a tér emblematikus figuráival keverednek, az erdélyi, népviseletben asztalterítőt áruló nénikkel, a köztéri szobrokkal, a Fornetti-árussal és hajléktalanokkal. Az előadás alapját a határok összemosása adja fikció és valóság, színpadi karakterek és az őket alakító táncosok, az én és a másik között. A másikra irányuló figyelem ugyanis önmagukban idéz fel valamit, így az idegen egyszerre nagyon is ismerőssé válik. Evidens tehát a kérdés: a szó szerint körülöttünk zajló képek, hangok és események sokasága mi mindent rejt magában, amit teljes valójában észre sem veszünk. A Közhely ebben az értelemben figyelemre késztet, ennél pontosabban, szinte figyelmeztet arra az igencsak közhelyes – ez a megfelelő szó – tényre: sosem vagyunk eléggé résen, nem fedezzük fel a mélyebb tartalmat a körülöttünk zajló világban. Ahogyan pedig az előadás ezt teszi, meglehetősen szellemes és okos. Itt ugyanis abba kell az alkotóknak bevonódniuk, amit látnak, ezáltal pedig nem a kép megfigyelői, hanem a részei lesznek.

Szabó Réka nagy pillanata színpadi karaktere gyermekkori önmagában van. Egyik copfjának levágására emlékszik, olyan részletesen mesélve és mozogva el a körülményeket, hogy egy pillanatig sem kételkedünk abban, a gyermekkori veszteség még mindig tüske a felnőttben. Az első szerelem Cuhorka Emese interpretációjában egészen magával ragadó, amikor a testnevelésórákra emlékszik vissza: futás közben egy fiú minden lány felkarjába beleüt, ahogyan elszalad mellettük, köztük azonban ezen túl valami más is elkezdődik. Izgalommal és gyermeki örömmel futja a köröket újra, a lihegés és a nevetés is egyre erősödik, mi pedig tényleg a szerelemtől felhevült kislányt látjuk.

Az előadás  egy másik meglehetősen üdítő jelensége Valencia James. A Barbadoson született, Budapesten tanuló és élő táncos utánozhatatlan akcentusa és mélyről jövő gyermeki bája miatt a darab különlegessége, kétségkívül legemlékezetesebb figurája. Ima közben bepisilő kislányként, egy pénzt kéregető nővel veszekedő, kétségekkel teli felnőttként és a Barbadosra jellemző táncot bemutatva is összetett, szuggesztív a játéka. Egyszerre látszik nagyon is tudatosnak, mégis valami ösztönös és bájos naivitást mutat.

Az "élet-disckóként" aposztrofált darab gyorsan váltakozó mozgássorozatai, villanásszerű, hol felgyorsult, hol lassított vagy kimerevített képei leginkább valóban egy diszkó világát idézik. Így a tánc és a teljes látványvilág mellett a zene sem elhanyagolható. Varga Vince, az előadás szereplője és egyben DJ-je szívesen kever zavarba ejtő mixeket. Hol közhelyes és csöpögős romantikus, hol techno, hol pop, olykor pedig egyszerűen zajok és zörejnek állnak össze kompozíciókká.

A köztér – nevezzük így: közhely – közhelyes világa tartalommal, élettel töltődik meg. Olyannyira, hogy tableau vivant-ként kimerevített záróképébe akár a nézőtérről mi magunk is belegyalogolhatunk.

Közhely – élet-disco

A Tünet Együttes előadása

Előadók-alkotótársak:

Cuhorka Emese

Gőz István

Valencia James

Szabó Réka

Szász Dániel

Varga Vince

Zene, hang, zörej: Varga Vince

Kosztüm: Szabados Luca

Fénytervező: Szirtes Attila

Koreográfus-asszisztens: Hód Adrienn

Rendező: Ardai Petra

2014. július 5.

Zsámbéki Színházi Bázis

Fotók forrása: www.theater.hu