Tematikus elrendezésben szerepel a kiállítás első felében az a százhúsz mű, amelyek átfogó teljességben mutatják be az avantgárd talán két legradikálisabb irányzatát. A kurátor meghatározó fogalmak és témacsoportok köré csoportosítja a képeket, ami azért is dicséretes, mert így nem húz éles határt az irányzatok közé, inkább a közös pontokat, kapcsolódásokat igyekszik megtalálni. A határozott válaszvonalak elmosásával izgalmas társítások jönnek létre, illetve a kurátor ezzel a megoldással nagyon diszkréten, mégis világosan mutat rá arra is, hogy a dada és a szürrealizmus egyaránt a meglévő valóságfogalommal operálnak – míg az előbbi megkérdőjelezi, az utóbbi kitágítja azt.

Az egyes szekciók határait vastag, a falakon és a padlón is végighúzódó kék csík jelzi, melyen a következő egység címe látható. A kontextualizálást segítő előtér után a befogadó a Meglepő társítások: kollázs, asszamblázs, objekt című terembe lép, ahol azok a művek kapnak helyet, melyek a művészet és az élet közötti határ eltörlésével kísérleteznek, s megkérdőjelezik a hagyományos műalkotások létét: Duchamp, Man Ray ready-made-jei, Switters merzképei dominálnak ebben a térben. A következő szekció az Automatizmus, biomorfizmus és metamorfózis jelszavak mentén szerveződik, a szabad képzettársításokból születő, a tudat kontrollját megkerülő munkák kerülnek a térbe – Man Ray fotogramjai, Andre Masson rajzai, Hans Arp torzói, illetve egy egész sarkot szentelnek Joan Miró négy nagyméretű festményének. Innen jutunk el az Illuzió és álomtáj egységhez, mely a szürrealizmus esszenciáját tárja a befogadó elé: álomszerű szürrealista tájak, valamint a misztikus világok a realitást kérdőjelezik meg, Giorgio de Chirico festményei, Brassai rajzai töltik meg a teret, fő helyen pedig Magritte Kastély a Pireneusokban című festménye szerepel. Az utolsó egységben a kurátor a dadaista és szürrealista nőkép ambivalenciájának bemutatására vállalkozik: a Vágy: múzsa és áldozat című szekcióba olyan munkák kerültek, melyekben az alkotók a vágy tárgyát jelenítik meg – itt található például Man Ray Vad szűze vagy Duchamp L.H.O.O.Q.-ja.  Az itt helyet kapott figurák hol végtelenül misztifikáltak, hol pedig az erőszak passzív elszenvedőinek látszó, szétroncsolt, összetört alakok. A következő terem már egyfajta átvezetés az Átrendezett valóság című tárlatba: itt szerepelnek vitrinekben a dadaizmus és szürrealizmus legfontosabb dokumentumai és kiadványai, míg a falak a dadaista szellemben alkotó Kassák-kör művészeinek munkásságát mutatják be.

Ám, még mielőtt szó esne a kiállítás magyar vonatkozású részéről, meg kell említeni, hogy Adina Kamien-Kazhdan ötletes rendezési megoldásának köszönhető, hogy a nemzetközi anyag egy szépen installált helyen mutatkozhatott be. Egy szürke térben mozog a látogató, amelyben az egyenes haladást a kurátor különféle eszközökkel meg-megtöri – intim tereket, kulisszákat alakít ki, ahol egy fontosabb képre irányíthatja a figyelmet (pl. André Masson: Goethe, avagy a növények metamorfózisa), helyenként pedig küszöbbel ellátott kereteket hoz létre, ahol különböző tárgyakból alakít ki installációkat (így kerül Duchamp néhány ready-made-je egy térbe). Jól működnek a falra fúrt vitrinek és a mozgásérzékelős lámpák is. Összességében maga a tér önmagában is szépen reflektál a bemutatott izmus néhány sajátosságára: a radikalizmusra, a hagyományos reakciók megkérdőjelezésére és átalakítására.

A szépen konstruált, világos koncepcióval rendelkező termeknek némiképp ellenpontja a magyar szekció, ami azért sajnálatos, mert egyébként szép párhuzamokat, együttállásokat sikerült felmutatniuk a kurátoroknak, és néhol egészen jó megoldásokat alkalmaztak, mégis marad valamiféle hiányérzet, ami talán leginkább abból fakad, hogy a különböző kiállítási egységek megvalósítását négy kurátorra bízták. Ennek következtében a korábbi egységes és letisztult installálási módot a fragmentáltság, részekre esés váltja fel. A Ma folyóirat körében tevékenykedő művészek munkái után az Európai Iskola művészeinél megjelenő szürrealista tendenciák kerülnek középpontja a Mélyvilágok című szekcióban. Anna Margit, Ámos Imre, Korniss Dezső, Bálint Endre 40-es évekbeli munkáival a szürrealizmus témáira és módszereire derül fény. A fal előtt? A fal után? című blokkban egy fekete montázsfal mered a befogadó elé Vajda Lajos, Ország Lili, Bálint Endre képeivel, itt már az 50-es, 60-as években járunk, a második világháború után. Az itt bemutatott munkák jóval komorabbak, maga a tér is besötétül, Hantai, Reigl és társaik munkáiban ott vannak az eltitkolt fájdalmak, a szorongás, a ki nem mondott félelmek.

A következő tér már újra fényesebb, a Tudatfelszabadító hadműveletek szekcióban a későbbi évtizedekben megjelenő nemzedékek munkái kapnak helyet, melyekben valamilyen módon felismerhetővé válnak a szürrealista és dada jegyek – ekkor leginkább a történelmi kataklizmák, az egymást követő rendszerváltások, az újra és újra átértékelt valóságok szülnek szürreális és abszurd léthelyzeteket, melyek létrehozzák ezeket az alkotásokat. A jelenhez közeledve tehát egyre inkább a közeg lesz logikátlan és irracionális, ezekre pedig csak a dada és szürrealizmus egyetemes tapasztalata segítségével lehet hiteles választ adni.

Rengeteg az ötlet, a kapcsolódási pont ebben a második részben is, nem lehetünk tehát elégedetlenek, csupán azt sajnálom, hogy úgy tűnik, mintha a kurátorok nem egyeztettek volna egymással, így hiányzik egy átfogó és nagy egység, ami összetartaná ezeket a termeket. A nemzetközi anyagnál elindított rendezési elveket lehetett volna folytatni, úgy talán kisebb lett volna e két blokk között a szakadás (pl. az ott bevált tematikus rendezést meg lehetett volna hagyni, az itt használt kronologikus kevésbé működik). E kisebb hibák ellenére azonban mégis azt kell mondanunk, hogy a Galériában az idei év egyik legjelentősebb nagy kiállítását lehet most megtekinteni.

A Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí, valamint az Átrendezett valóság című kiállítások a budapesti Magyar Nemzeti Galéria C épületében tekinthetőek meg 2014. október 5-ig.

Fotó: Mester Tibor