PRAE.HU: Adja magát a kérdés, hogy megkérdezzem, kinek szurkolsz és miért a Világbajnokság végén?

Itt, a végén már senkinek. Ecuadornak szurkoltam, „hivatalból” (a vs.hu focivébéjén ők voltak a csapatom), de megszerettem őket, persze, és sajnáltam a kiesésüket. És Brazíliának, zsigerből, mint mindenki, aki szereti ezt a játékot. Azt tudni lehetett, hogy nem jók, de ez az 1–7… Nem sírtam, és aludni is tudtam (nem úgy, mint pl. 78-ban az argentinoktól elszenvedett 2–1-es magyar vereség után), de együtt éreztem velük. Brazília népének szurkoltam, örültem volna velük én is. A hollandokat is sajnálom – de így legalább nem lesznek negyedszer is ezüstérmesek. Az szörnyűbb lett volna, mint most a kiesés. Még a vébé előtt Argentínát vártam győztesnek – de úgyis a németek nyernek….(Ezt még a döntő előtt mondom.)

PRAE.HU: Elégedett vagy/voltál a mostani Világbajnoksággal?

A csoportmeccsek után mondták sokan, minden idők legjobb vébéje lehet. Aztán jöttek a nyolcad-, negyed-, elődöntők, az óvatos meccsek. És sajnos jöttek a 11-esek. A maguk drámájával – mely műdráma, sajnos, ha sírnak, őrjöngenek is utána, és a játékosok nem alszanak nyugodtan egy kihagyott büntető után, egy életen át. De a meccset el kell dönteni, és jobbat nem tudtak, nem is fognak kitalálni. Mindig azért szorítok a hosszabbításban, valaki, bárki rúgjon egy nyavalyás gólt. A tizenegyes-párbaj nem a meccs része.

Elégedett nem lehetek, mert nem voltunk kint… (Vajh’ leszek-e még elégedett életemben?)

PRAE.HU: Melyik volt a legemlékezetesebb VB az életedben?

A legemlékezetesebb, mint a szerelemben, az első. Amire emlékszem, 1966, Anglia. Amikor Mészöly rúgta a büntetőt, és nem mertem nézni, és kimentem az iskolafolyosóra (iskolában laktunk), és hallottam, ahogy a falu felordít: góóóóól! Apám a negyediknél (a legszebbnél, Farkas kapásgóljánál, amit nem adtak meg, tévesen), átrohant papucsban a szomszédba ünnepelni, jött vissza csalódottan, itt se gól? De hisz megírtam ezt is, s a többit; sajnos, nyomasztó emlékek (az említett 78, Nyíl, Törő, ugye; 82, a belgák ellen, Cziernatinski, sajnos hibátlanul le tudom írni; 86, Mexikó, Irapuato, Csepelen a panelablakokban cigaretták parázslottak hajnalig). És a legrosszabb, hogy azóta nyomasztó emlékem sincs. (Most írtam egy egotripet a Narancsnak, ott bővebben kifejtem a (nem) magyarok a vébén tematikát.)

PRAE.HU: Új könyved, A futball ábécéje egy komoly alászállás, hasonlóan az Öt és feleshez. Az emberek nagy része érintőlegesen találkozik azzal a világgal, amiben te, a könyv szövegei szerint, otthonosan mozogsz. Elhagyatott, kitagadott, lecsúszott emberek, perifériákon söröket, feleseket iszogatók, szent kitagadottak. Mi ez a könyv tulajdonképpen? Látleletadás egy másik Magyarországról?

A kötet fülszövegében írom, Önéletrajz és leletmentés a kötet, egy süllyedő világ még látható díszletei, figurái, történetei. Bocs, hogy magamtól idézek, de ennél jobban most se tudom megfogalmazni. A Leletmentés a kiváló Domokos Mátyás kötetének címe, tőle vettem. Ahogy az összes pesti pályaudvart bejártam, úgy szeretném az összes budapesti pinceborozót – nem fog sikerülni. Füzetemben piszkozatban ott van sok megíratlan kocsma – sajnos elolvasni is alig tudom, mit is írtam egykor. És a bejáratlan helyek, Pesten, Budán! Aztán jöhetnek a „lépcsősök”, ahova egy-két lépcső vezet – fel. Lesz feladatom a következő száz évre; még akkor is, ha sorban tűnnek el e kocsmák – de a figurák maradnak. Meghalnak, és jönnek újak, leülnek az asztal mellé (ahová beengedik őket). A másik Magyarország (Magyarország alsó, írtam) örök. És, bocs, nem sört, nem felest isznak – bort. Leginkább hosszúlépést, kisfröccsöt. De azt egész nap. Sört és unicumot csak én iszom, meg is néznek, de nem néznek ki. És elnézik nekem, hogy irkálok. Ülhetek ott napestig, nem vagyok közéjük való, idegen vagyok. De azért szóba állnak velem, már aki. Leginkább hallgatnak.

PRAE.HU: Szegényebb, lecsúszottabb a mostani Magyarország a tíz-húsz évvel ezelőttihez, vagy a rendszerváltozás előttihez képest? Nagyon romlott a helyzet?

Szegényebb, persze. Mondhatnak bárkik bármit. Azóta egyre többen csúsznak lefelé, mint a szén a csúszdán, nyomorult pincesötétbe. Szerencsés, aki pinceborozóba, és szénné ihatja magát. De nincs kedvem a metaforákhoz, bocsánat.

PRAE.HU: A könyvben található fekete-fehér fotók röntgenszerűen tárnak fel nagyon emberi dolgokat. A munka során a fotóalanyok nem kifogásolták a fotózást? Nem volt semmilyen konfliktus? Vagy előtte elbeszélgettél velük?

Erről a világról csak fekete-fehér fotó készülhet, igen, ahogy mondod, röntgen. Az Öt és felesnél a fényképész, Burger Barna, még egy (-két) nagy, nyakban lógó géppel dolgozott. Én mindig megkérdeztem a pultost, fényképezhet-e. Volt, ahol nem engedték (a tulajdonos engedélye kell), de Barna megoldotta. A fotóalanyokat nem kérdeztük, „lesifotó” volt (hisz ez volt a lényeg, az élethelyzet); ha észrevették, nem tiltakoztak, ittak tovább. Konfliktus inkább akkor volt, amikor jegyzeteltem – megkérdezték (sose a vendégek, mindig a „személyzet”), az ÁNTSZ-től vagyok-e. Nem, az APEH-től (tudom, hogy már NAV, de ez jött a számra), mondtam, és írtam tovább. Tudták, hogy viccelek, békén hagytak.

A futball ábécéje képei telefonnal készültek, nem volt szükség engedélyre, Barna „titokban” dolgozott. De így is volt pultos, aki nem engedte a fotózást. Vagy mondta, hogy őt ne. Tiszteletben tartottuk.

PRAE.HU: Miért pont ezeket az úgymond kemény helyeket választottad? A Kosztolányi-tárgyak, nevezetesen a budai kávéházak, cukrászdák távol állnak tőled? Túl hamisnak látod azokat?

Ó, nagyon is békés helyek ezek. De sejtem, milyen keménységre gondolsz. Az emberek kemények, kérgük van, a csend körülöttük (és bennük), így védekeznek. Itt nincs balhé, itt törzsközönség van.

Kávéházak, cukrászdák? Hát ott nincs unicum. Minek menjek oda?

(Bár Miskolcon a Capri cukrászdában volt, azt hiszem, konyak, de azt meg nem szerettem. De az volt, azt ittam. Meg az eszpresszókban rumot.)

Kosztolányi… Amikor a Centrál megnyitott, a Narancsban szóltak, hogy írnék-e róla. Jó. A barátommal bementünk, és kérdeztük, milyen sör van. Mondták, semmilyen. Ez egy kávéház. Ja, tényleg? Felálltunk, és átmentünk az utca túloldalára, a Gildébe (most Kelta). Ez egy más kávéház. Ittuk a sört és megírtam a szöveget. Akkor lettem K. Dezső, a barátom E. Kornél. Ő már nincs, most már E. Kornél is én vagyok. És a Centrálban azóta se voltam. Se leszek. Vigyázok E. Kornél emlékére.

 PRAE.HU: „…balra a Kincsem Park, oh, Overdose, az magyar emberek egyetlen reménysége, csak tévén láttalak, majd kijövök a lovira, amikor százan se leszünk…” Azóta kinéztél a lovira? Milyennek találod?

A régi lovira, a Keletinél, kijártam, és nem csak szilveszterkor. Az újon néhányszor voltam – pedig közel van hozzám, helyileg is, meg a világa is. Amatőr vagyok, nyeretlen ötvenakárhányéves, outsider; „kétforintos” alapon játszom, ritkán nyerek, keveset. De hisz nem azért. Itt is úgy érzem magam, mint a pinceborozókban: otthon vagyok, én, az idegen. Jellemző, hogy a lovak neve alapján tippelek, amelyik megtetszik. Hópehely, Hazafi, Éltornásznő. A Turfot akkor is megveszem, ha nem megyek ki. Gyönyörű olvasmány! Különösen mikor legelőször olvastam, és nem értettem semmit. Sajnos, régen voltam kint – mentségem, hogy a futamok, akár a meccsek, szombaton vannak. De most, hogy mondod (kérded)… Igen, ki kell mennem! Komámat a múltkor hívtam, de azt mondta, menjünk galoppra, merthogy az ügető messze van. (Mármint a lovak, a pálya, a nézőtértől.) De engem csak az ügető érdekel! És Overdose-t, Dózit már úgysem láthatom galoppozni.

PRAE.HU: A futball ábécéje szövegei, a verseidhez hasonlóan, a szentségbe emelik be a valóság durvább részeit, ellenben a valóságba is beemelik a szakralitást, a szentséget. A mennyei Evangélium száll le a kocsmák poklába. Mit jelent neked a hit, a vallás, ez az egész?

Huh, a végére hagytad, ahogy kell, a legsúlyosabb kérdést. A hitről, vallásról, erről az egészről most itt nem nagyon tudok, röviden… Csak idézem Ladányi Mihály (kiváló, kommunista, költő, idén lenne nyolcvan éves) szavát: Ateisten. Így, nagybetűvel. E szóban foglalható össze tömören viszonyom hithez, valláshoz, Egészhez. És még néhány verseskötetcímem: Napkeleti pályaudvar, Szünetjelek az égből, Istentelen színjáték, Evangélium szerintem. Ezekből a címszavakból talán sejthető, ami úgyis csak megsejthető.

A karácsonyi Narancsokba éveken át írtam a történeteket a hajléktalan Gáspárról, Menyhértről, Boldizsárról, a hajléktalan és kurva Máriáról, a rongyokba véresen beleszületett Kisdedről, és a Lehel térnél, az alagútban végigsétált az Isten is, és leszállt pinceborozókba, megjelent hajléktalanoknak.

Kocsmák pokla? A pinceborozókban mennyei béke honol.

A pokol odafönt van.

Fotó: Bach Máté