A hetvenhárom éves mester koncertjeit mindenhol töretlen érdeklődés kíséri, talán csak Budapesten fordult elő, hogy mindössze negyed ház előtt lépett fel, amikor legutóbb, 2003-ban itt járt. Talán ennek is köszönhető, hogy azóta sem szerveztek neki koncertet Magyarországra, a környező országokban azonban gyakran megfordul. Június 28-án például Bécsben, a Wiener Stadthalléban lépett fel.  

Ha röviden áttekintjük Dylan több mint ötven éve tartó pályafutását, a legszembetűnőbb talán az, hogy számtalanszor képes volt a megújulásra, készített többek között a folk, a rock, a pop, a jazz, a blues, a swing vagy éppen a gospel határait feszegető lemezeket, a közönség és a kritikusok pedig minden alkalommal kitüntetett figyelemben részesítették. Emellett több művészeti ágban is kipróbálta magát, filmeket készített (Renaldo és Clara; Az utolsó akkord), regényt írt (Tarantula), festett, illetve újabban vaskapukat hegeszt.

Bár a maratoni fellépéssorozatnak köszönhetően - ami egy Adrian Deevoy által készített 1989-es interjú óta stílszerűen a Never Ending Tour nevet viseli - rajongói számára folyamatosan elérhető, pályája pedig jól dokumentált, alapvetően a távolságtartó, rejtőzködő művészek közé tartozik, interjút nagyon ritkán ad, a személyesebb kérdések elől pedig általában kitér.  

Egyvalamit mindenesetre biztosan lehetett tudni az egyik legnagyobb élő rocklegenda bécsi koncertje előtt: Bob Dylan soha nem volt hajlandó arra, hogy önmaga emlékművévé váljon, és aki egy „best of” koncertre számít, az valószínűleg csalódni fog, a generációk himnuszává vált folk-és protestdalok, és a későbbi slágerek helyett valószínűleg az újabb albumok- elsősorban a Tempest (2012) számai képezik  a fellépés gerincét. Hiszen ahogy Dylan egy, a Los Angeles Timesban megjelent, Robert Hilburnnak adott interjúban fogalmazott: a nosztalgia egyenlő a halállal.

2002-től kezdve a közönség megszokhatta, hogy mintegy tíz éven át minden koncert úgy indult, hogy egy hang a rock 'n' roll koszorús költőjeként mutatta be a művészt, majd néhány mondatban összegezte karrierjének eddigi állomásait, vagyis hogy ő képviselte azt a hangot, amiben összegződött a hatvanas évek ellenkultúrájának ígérete, továbbá ő volt az, aki egyesítette a folkzenét a rockkal, majd álruhát öltött a hetvenes években, és elnyelte a lényegtelen dolgok köde, de megtalálta Jézust, a nyolcvanas évek végére pedig lassan kezdték leírni, ám karrierje újabb lendületet vett a kilencvenes évek második felétől.

Ez a rövid bevezető szöveg pedig azért lényeges, mert a benne felsorolt felsorolt kategóriákat valamennyire érvényesnek gondolhatjuk, annak ellenére, hogy Dylan pályafutása során - mind éles és hirtelen stílusváltásaival, mind kétes tartalmú, gyakran szürreális nyilatkozataival - a legtöbb meghatározás alól igyekezett kibújni.

Hozzávetőleg két éve azonban semmilyen bevezető szöveg, bemutatás nem előzi meg a fellépéseket, és ez alól  a bécsi koncert sem volt kivétel. Dylan és zenekara az előre meghirdetett időpontban, pontban fél nyolckor kezdett, mintegy 8- 9000 ember előtt, ami nagyjából a férőhelyek kétharmadának foglaltságát jelenti.

A véget nem érő fellépéssorozat egymást nagyon szorosan követő előadásainak a hátránya talán az, hogy ha már ismerjük a 2014-es etap eddigi állomásain előadott számok listáját, akkor nem számíthatunk túl sok meglepetésre. A bécsi koncert számainak nagy része is a Dylan1997-es nagy visszatérése után készült albumokról származott, köztük néhány azóta már klasszikussá vált dallal, mint a Things Have Changed vagy a Love Sick. A számok körülbelül egyharmadát legutóbbi, Tempest című albumának dalaiból álltak össze, emellett pedig hallhattunk néhány régebbi klasszikust (Simple Twist of Fate, Tangled Up in Blue, She Belongs to Me), ráadásként pedig talán a két legismertebb Dylan-számot, az All Along the Watchtower és a Blowin' in the Wind címűeket, csakhogy szinte felismerhetetlenül, teljesen áthangszerelve.

A számok gyorsan, már-már futószalagszerűen követték egymást, a művész pedig alig hagyott időt a tapsra, nem ünnepeltette magát. Ez a fajta távolságtartás könnyen személytelenné tehette volna a koncertet, ugyanakkor Dylan és bandája annyira otthonosan, manírok nélkül mozgott és zenélt a dísztelen, alig megvilágított, mindenfajta show-elemtől mentes színpadon (melynek berendezése leginkább színházi díszletekre emlékeztetett), hogy ez füstös, kikötői kocsmákat megidéző lokálhangulat sajátosan meghitté tette az előadást, egyszerűen szűkítette a teret, mintha nem egy több ezer fős arénában, hanem egy blues klub meghitt félhomályában üldögélnénk.

Ez a sajátos kettősséget erősítette az is, hogy Dylan ugyan nem köszöntötte a közönséget, nem mutatta be a zenekarát, viszont megkapó közvetlenséggel saját maga jelentette be azt a látszólag érdektelen és mindenki magától értetődő tényt, hogy az előadás felének táján szünet következik.

A közönség pedig minden kis gesztusért hálás volt, a She Belongs to Me és a Blood on the Tracks régi időket idéző harmonikaszólóiért, vagy Dylan gyakori zongorajátékáért. Jellegzetes, az idők során megkarcosodott hangja pedig- ami miatt Barna Imre Bob Dylanről szóló könyvének tanúsága szerint első fellépéseinek hallgatói közül többen azt gondolták, hogy biztosan polip van az orrában- ezúttal meghazudtolta az eltelt éveket, és kifejezetten jól szólt, énekbeszéde dinamikus, erőteljes, sodró volt, a lassú számokban (például a She Belongs to Me és a Simple Twist of Fate címűekben) pedig a rá annyira jellemző, jellegzetes intonációval együtt különösen szépen hangzott.

Bob Dylan ezen a koncertjén is azokhoz a régi, hatvanas évek előtti zenei tradíciókhoz nyúlt vissza, amik a kilencvenes évek vége óta jellemzik legsikerültebb albumait: amit hallunk, az gyakran balladisztikus, sötét, ősi erejű, a káosz beköszöntése előtti időkből származó, kísérteties blues, amit csak néha tör meg egy-egy country stílusú szám, mint például a Waiting for You. A hangzás leginkább a Greil Marcus zenekritikus által Old Weird Americának nevezett stílust idézi, Dylan pedig fehér kalapjában, oldalánál arannyal szegélyezett, fekete öltényében és fekete-fehér lakkcipőjében maga is úgy néz ki, mint valami folyami hamiskártyás vagy szeszcsempész.

Talán csak az okozott a jelenlévőknek csalódást, hogy nagy kalapjától és a gyér megvilágítás miatt alig láthatták a művészt, nem volt kivetítő sem a hátsó sorokban ülők számára, ráadásul amikor a színpad közepén énekelt, két látszólag funkciótlan mikrofonállvány is volt előtte, minden bizonnyal azért, hogy ne lehessen fényképezni az arcát. (Ezt egyébként alátámasztja az is, hogy a színpad és az első sor között húzódó kordon mögött posztoló biztonsági őrök koncert közben minden elképzelhető módon igyekeztek megakadályozni, hogy akár telefonokkal, akár kamerákkal képek vagy felvételek készüljenek: kis lámpáikkal oda világítottak, ahol észrevettek egy-egy felemelkedő gépet, többször szabályosan befurakodtak a tömegbe, hogy személyesen is váltsanak néhány szót a „rendbontókkal”, illetve a kordonokra mászva rendszeresen fel is ágaskodtak a színpad elé.)

Dylan előadásmódjához pedig mindig is hozzátartozott a rendkívül erős átélés, a múlttól és jövőtől teljesen elszakadó, időtlen jelenlét, a szinte ijesztően hatalmas távlatokat átfogó tekintet. Ki ne emlékezne, azokra a rendkívül szuggesztív erejű felvételekre, amikor az egész színpad sötét, szinte csak Dylan arca van megvilágítva, és egészen közelről filmezik (ilyen például a Mr. Tambourine Man egyik előadásáról készült felvétel, ami a Bob Dylan életeiről szóló I'm Not There című film végén is megjelenik.) Ez ezen a koncerten hiányzott ez a hihetetlenül erős, nyers, szinte misztikusnak ható jelenlét, legalábbis elrejtették a közönség elől. Az első sorokban állók azért észrevehették, hogy Dylan arcán többször megjelent egy félmosoly, láthatóan maga is élvezte az estét.

Bob Dylan 2004-ben megjelent önéletrajzi könyvének, a Krónikáknak az első fejezetében megidézi, mennyire félelmetes volt számára utólag visszagondolni arra, hogy pályája elején egy nagy zenei rendezvényen úgy konferálták fel a közönségnek, hogy „ő a tiétek.” Azóta folyamatosan igyekszik megcáfolni ezt az állítást, és soha nem azt csinálja, amit elvárnak tőle, ez alól pedig ez a koncert sem jelentett kivételt. Viszont a zenéje a miénk. És ennél többre nincs is szükség.