Igaz, hogy az Arctic Monkeys is már jó nyolc éve futott be a szigetországban, de legnagyobb sikereiket mégis a tavalyi, még populárisabbra hangszerelt AM-mel érték el. Ennél jobban csak akkor lehetett volna időzíteni a koncertet, ha a Who The Fuck Is Arctic Monkeys? EP megjelenése után invitálják el őket a fülledt A38 Hajó termébe, amikor még a plafont is lefejtette a zselézetlen Alex Turner az I Bet You Look Good on the Dancefloor zabolázatlan gitározása közben.

Ez a világfaló hév köszönt vissza a Monkeys előzenekarának, a mindössze tizenéves ír suhancokból verbuvált The Strypesnak az előadásában, akik szembeeveznek a fősodorbeli indie rock hullámával, és azon fáradoznak – persze, korántsem egyedül –, hogy visszacsempésszék a rythm and blues zenét a fiatalok ízlésvilágába. Ha még sikerrel is járnak, a megváltást azért nem tőlük kell várni: az iskoláikból kivett, de azért élettapasztalattal még nem bíró fiatalok csak az ősstílus ritmikai és dallamképletét vágták be, erős-fogós dalokat még nem tudtak írni.

Produkciójuk szavatossága negyedóra-húsz perc alatt járt le, egykaptafára íródott, csúcspontokat nélkülöző számaikat az sem mentette, hogy régi bluessztenderdeket is játszottak közöttük. Az agilis színpadi kiállás és az elvárt technikai tudás már a zsebükben, és a bőséggel adagolt szájharmonika-szólókért is jár a fejbiccentés, de a Strypes rövid úton bizonyította, hogy a brit sajtó már megint túlhájpolta a szegény fiatalokat, akik inkább a retro felfutása, mintsem valós képességeik révén kerülhetnek fel a legnagyobb fesztiválok főszínpadára.

Ezért mi is inkább átnéztünk az Akvárium Színpadra, hogyan mulattatja Benji Webbe és kompániája sajátos reggae-metaljával a soproniakat. Skindred nélkül nincs fesztiválszezon, és ezt a szervezők is tudják: 2011 telén ugyan mindössze egy-kétszáz fő előtt tartottak klubkoncertet Budapesten, de nyáron nem nagyon lehet melléfogni a humorral előadott, ugráltatva táncoltató reggae-metállal.

Nos, Benjiéknek mégis sikerült, konkrétan a 2013-as Kill The Power albumon, amelyen egy jóval elektronikusabb irányba tessékelték zenéjüket. Míg koncerteken poénból rendre iktattak Prodigy-betétet két szám közé, és a színpadra is mindig egy DJ-vel állnak ki, a tavalyi lemez pont a reggae-s lezserséget szorította háttérbe a Skindrednél.

A kevésbé egyéni képet mutató walesiek azért így is magasra polcolták a hangulatot, de a kötelező tornagyakorlatok elvégzésén túlmutató élményt inkább csak a régi, kipróbált számok hoztak, mint a Pressure vagy a Nobody, amelyek viszont olyan rutinmenetrend szerint zakatoltak, hogy a Sad But True riffjét is pontosan ugyanarra a helyre hegesztették, mint öt évvel ezelőtt.

A maradék időt a Kiscsillag sietősre vett koncertjével – Lovasiék gyorsabban játszottak egyes számokat, hogy odaérjenek az Arctic Monkeysra – és némi nagyszínpados helyezkedéssel múlattuk, persze feleslegesen. Sopronban azért nem volt se a Glastonburyt, de még csak a Szigetet idéző tömeg se, a kábé tízperces csúszással indított koncert elején könnyedén előre lehetett furakodni, és a keverőpult után már csak lézengve álltak az emberek, legalábbis a tér jobb szélén. Aztán a sheffieldi Taft-zselégyárat eltartó Alex Turner színpadra érkezésével beindult a beatleses sikolykoncert, persze csak moderált fülsértő erővel, a Monkeys pedig nekifeszült az AM kimérten hömpölygő dalaira épített koncertnek, ami olyannyira megosztotta a hallgatóságot, hogy az előadás kuriózumjellege ellenére is özönlenek még a negatív kritikák.

Pedig korántsem volt rossz az, amit a britek elővezettek, csupán a nullás évek derekán adott hevült klubkoncertjeik lendületével nem ért fel. A kissé lagymatag előadásért elsősorban a már hónapok óta változatlan setlist felelt, amelyben majdnem az egész AM megfért, az olyan semmitmondó darabok is, mint az I Wanna Be Yours, vagy a Why'd You Only Call Me When You're High?, amely Turnertől szokott módon egy sorba gyömöszöl egy egész nemzedéket érintő élményt, de zeneileg túl sok érdemleges nem történik benne. Ilyen szinten persze már nem szokás improvizálni, a fénytechnika, a nagy volumenű körítés nem engedi ezt meg, de könnyen lehet, hogy a program kipróbáltsága okozta azt a belassult flegmaságot, amit nem lehetett nem észrevenni Turner arcán.

Szemben az AM megjelenése előtti Glastonbury-koncerttel – ahol még a kantározatlan iramban törtető debütlemez dalai voltak túlsúlyban –, Turner mintha egy altató/elmetágító tablettakombinációt szedett volna, olyannyira szedált tempóban adta elő magát. Ez nem meglepő, a Lena Dunham mellett a mai generáció másik reprezentáns hangjának tekintett Turner alvajáró üzemmódban nyomja mostanában a koncerteket (a csúcs ez az előadás, amelyen nem is annyira a műsort számonként félbeszakító riporter iránti nyílt ellenszenve, hanem az első szám utáni beszélgetésben bevallott totális kómássága a megdöbbentő).

A fésületlen suhancból Elvis Presley és Ford Fairlane szerelemkölkévé érő Alex hányavetisége viszont biztosan egy kikalkulált rocksztár-attitűd velejárója, amelybe beleférnek az ötvenes évek rock and roll ikonjait idéző csípőkörzések és az első soroknak odavetett I wanna be yours sorok is. Nem véletlen, hogy a koncert végén a frontember kétszer is kisétált a kifutóra és megmutatta magát a publikumnak: az AM éjféli ajzózenéjéhez illeszkedően sármos magakelletés ez, ami simán belefér ekkora sztároknál.

Pláne, hogy a tavalyi korong sikerültebb dalai élőben is perfektül gördülnek, mint a Queen-vokálokat megszégyenítően magasra merészkedő R U Mine?, vagy a lemez szentimentálisabb hangvételébe bolyhos, stoneres gitárhangzást fecskendező Do I Wanna Know?. A másfél órás koncert végére viszont túl sok lett a merengésből – a lassúzás még a ráadást is megölte a George Michael manírosságán is túltevő One For The Roaddal az élen –, pláne, hogy a zenekar a régi partihimnuszokat is visszatartott tempóban pengeti.

A kisebb svunggal pergő I Bet You Look Good on the Dancefloor meg persze a hiányzó Fake Tales of San Francisco és When The Sun Goes Down helyett így a középtempóban álmodozó dalok viszik a prímet. Az Arabella egy gitárral és a most már elmaradhatatlan War Pigs-betéttel jó, a fiatalság múlásáról szóló Fluorescent Adolescentnek pedig különleges jelentésárnyalatot kölcsönöz az „érett”, „érzelmes” koncert – messze ez a legjobb darab az estén. Na meg a bokáztató Dancing Shoes, amely jól tükrözi: az indie rock többek közt annak köszönheti régóta tartó népszerűségét, hogy a rockzenét visszavezette gyökereihez, vagyis újra tánczenét varázsolt belőle.

Hiába nyújtja egyszemélyes zenekar benyomását a Monkeys ezen az estén, a koncert kapcsán mégis ki kell emelni Nick O'Malley-t, kinek basszusjátéka nélkül nem lenne ugyanaz a banda. A hangzás egyébként a híresztelésekkel ellentétben a keverőpult környékén szinte tökéletes volt, pusztán akkor vált erőtlenné, ha valaki oldalról fülelte a koncertet. Nem a legszerencsésebb egy nagyszínpad esetén, ahol nagy tömeg esetén nehéz a színpaddal tökéletesen szemben állni, de ez már tényleg nem a britek sara.

A zenekar, ha menetrendszerűen is, de precízen játszott, és lemezminőségben adta elő a dalokat. Amik közül élőben is erősebben szólaltak meg a Joshe Homme felügyelete alatt tákoltak, mint például a My Propeller vagy a Crying Lightning a Humbugról, talán mivel az AM-en is a koszolt, torzított gitársoundot kultiválták. A 2009-es lemez egyébként is pontosan az az elborult hálószobalemez, amelynek az AM az áramvonalas, hallgatóbarát verziója, és amelybe több szorult a Turnert az utóbbi időben egyre inkább eluraló melankóliából. A koncert így a rutinszag és az elpárolgott svung ellenére is élmény marad, mivel legalább a dalok felén átszivárog az a fülledt, dekadens korhangulat, amit a frontember szellemes szövegeiben szokott megénekelni.

A jól kipróbált setlist:

Do I Wanna Know?
Snap Out of It
Arabella
Brianstorm
Don't Sit Down 'Cause I've Moved Your Chair
Dancing Shoes
Crying Lightning
Knee Socks
My Propeller
I Bet You Look Good on the Dancefloor
Library Pictures
Fireside
No. 1 Party Anthem
She's Thunderstorms
Why'd You Only Call Me When You're High?
Fluorescent Adolescent
505

Ráadás:

One for the Road
I Wanna Be Yours
R U Mine?