PRAE.HU: Legújabb könyvedben, a Kafka macskáiban egy izgalmas nyomozás részese lehet az olvasó, miszerint Kafka nem halt meg 1924-ben, mivel egy máramarosszigeti holokauszt-túlélő találkozott vele Auschwitzban. Honnan jött az ötlet?

Los Angeles-ben tölthettem egy nyarat, a harmincas években a nácizmus elől emigráló írók, filmesek egykori otthona, a Pacific Palisades közelében, és az emigrációról szóló irodalom mellett Kafka-életrajzokat, -elemzéseket is olvastam. Akkor villant fel az ötlet, ami elindítja a regénybeli nyomozást. Egy túlélő keres fel egy írót és egyetemi oktatót, megosztva vele különös történetét. Régi hiányérzetem, hogy a szerény magyar Kafka recepció, a francia egzisztencialisták nyomán, kissé egysíkú Kafka képet ad. A mai német és amerikai szakirodalom komplexebb, az élettörténet, a miliő, az olvasmányok hátterébe ágyazza a műveket, s én ennek nyomán egy hús-vér figurát szerettem volna megjeleníteni.

A két szálon futó regény egyik vonulata Kafka élete, menekülése és a ’20-as, ’30-as évekbeli „túlélete” szerelmével, Dorával. A másik a narrátor jelene, nyomozása és szerelmi útkeresése, mely Európán át Tel-Avivig vezet, ahol napjainkban is zajlik a per Kafka és Brod kézirathagyatékáért. Olyan regénykezdetet szerettem volna, ami kellően felcsigáz, és nyitva hagyja a kérdést, mennyire vehető komolyan a bejelentés. Vajon egy túlélői tudat zavarával szembesülünk? A Kafkával közös olvasmányok hatottak az öregemberre? Vagy inkább az elbeszélő labilis identitása hívja elő a fantáziát? A regény számos pontján utal irodalmi rokonságára: Philip Roth, David Grossman, Cynthia Ozick és Elie Wiesel műveire, amelyek életrajzokat elegyítenek fikcióval, vagy a traumatizált emlékezet zavaraira fókuszálnak. Anne Frank, Bruno Schulz, vagy egy Máramarosszigetről deportált kántor is beindított már írói fantáziát, s Kafka életét se én írom át először.

PRAE.HU: A könyv főszereplője, aki író és tanár, zsidó írónak vallja magát, emellett folyamatosan identitászavarral küzd, sehol sincs igazán otthon. Milyen válaszlépéseket tehet az ember, hogy leküzdje ezt az identitászavart?

A kérdés komplexebben jelenik meg a regényben. A ma emberének gyakorta már csupán a nyomozás jut az elveszített bizonyosságok után. A névtelen főhős valóban megpróbálja megfogalmazni vonzalmait, hiányérzeteit, és igyekszik kötődéseket kialakítani. Akár egy, akár több kultúrához, vagy a hontalanság, a száműzetés transznacionális kultúrájához, amiben egyébként szintén minőségi társaságra találhat. És egy felvillanó pillanatra – a regényben ábrázolt szerelem segítségével – szembenéz életével, kapcsolataival, felmérve, miért nem működtek, mi volt a közös neuralgikus pont. Az is világos lesz persze a történet folyamán, hogy identitásproblémái korántsem csak zsidóknak, és messze nem csak szociokulturális okokból eredhetnek. A gyerekkorban elszenvedett traumák a tudattalanba, és ez által a testbe íródnak. Így válik a könyv egyik hangsúlyos motívumsorává a női karakterek révén a női identitás problémája, férfi és nő kötődési zavarai, az érzékiséghez való, korántsem problémamentes viszony.

PRAE.HU: A könyv írása közben, Kafka-kutatásaid során változott benned a Kafkáról kialakult kép? A szövegei megítélése, (újra)értékelése?

A regény előtti közvetlen olvasmányok inkább megerősítették korábbi benyomásaimat. Deleuze-Guattari: Kafka. A kisebbségi irodalomért című könyve a hármas kisebbségi állapotról, melyben Kafka élt, erős hatást gyakorolt rám. Kafka mint zsidó, mint gyerek, és szüleivel együtt mint civilizációban élő (s esetében neurotizálódott) lény, egyaránt elnyomott kisebbségi. Ne felejtsük: a mindenkori legnagyobb lélekszámú kisebbség a gyerekeké, ők a legkiszolgáltatottabbak, s az elnyomott gyerekekből gyakran elnyomó felnőttek lesznek… Így, ebben a komplexitásban próbáltam ábrázolni Kafkát, az utána nyomozó elbeszélőt és szerelmeit is. Ez a szemlélet az egész regényre hatást gyakorolt. Kafka nem talált haza a zsidóságban sem, de 1911 után élete végéig foglalkoztatta a vallás, a misztikus hagyomány, ahogy a cionizmus, a zsidó népi lét, a kisebbségi állapot kérdése. Vitatkozó viszonyban, de naplóiban, leveleiben folyamatos párbeszédben állt zsidóságával, miközben irodalmi ambíciója a Goethe által fémjelzett klasszikus német irodalom volt. A magyar irodalmi köztudat – ahogy más írók esetén is – szőrmentén, ismerethiányosan, a vészkorszak miatti bűntudattól terhelve kezeli a zsidóság élményanyagát. A könyv talán változtat a magyarországi Kafka-képen, ahogy lesznek olyanok is, akiknek felborzolja az idegeit. Akiket zavar a zsidóság, a lélektani ábrázolás, vagy éppen az erotika, azoknak nem ajánlom a Kafka macskáit.

PRAE.HU: „Attól, hogy ott jól érzed magad? Hogy fontos neked, vagy te vagy fontos, és megbecsülnek? Vagy hogy minden feltétel adott, ami a munkádhoz kell, azzal foglalkozhatsz, amit szeretsz, és ezt megfizetik?” – hangzik el az Oxfordban tett látogatás során. Szerinted milyen az ideális otthon? Te otthon tudod érezni magad Magyarországon?

Otthon? Mi az, hogy otthon? – kérdezhetek vissza a volt szerető mondataival, akit a főhős meglátogat. Leszámítva a modern ember instabilitását, leszámítva a modern zsidó dilemmáit, van még két dolog, amit meg kell említenem. Ha nem érzem a társadalom többségének szolidaritását a zsidógyűlölőkkel szemben, nem tudom otthon érezni magam. Nem elég, hogy törvények vannak, nem elég, hogy politikusok időről-időre deklarálják, hogy szükség esetén megvédenek. A vészkorszak tapasztalatai után ennél több kell az otthonossághoz: empátia. Megjegyzem, a szolidaritás hiánya hajléktalanügyben, vagy a nyomorral szemben általában is tapasztalható. Utalnék azonban a már mondottakra: az otthonosság a testben, a családban kezdődik, és a könyv több szereplőjének otthonosságát ez alapvetően befolyásolja, illetve megingatja. Könnyen át tudja tolni az ember hontalanságélményét a társadalmi színtérre, miközben az okokat máshol kellene keresnie. Ellenségképeinket alapvetően befolyásolja, hogy otthon érezzük-e magunkat a saját bőrünkben.

PRAE.HU: „Az önsorsrontó, múltjával megbirkózni képtelen ország próbálkozásai, hogy mindig csak áldozatként, soha ne felelősként gondoljon önmagára és történelmére, inkább elszomorítanak, mint felbosszantanak.” Itt kihallani véltem Magyarország éles és pontos, helyénvaló kritikáját, beleértve a legutóbb nagy botrányt kavart megszállási emlékmű helyzetét. Egy ország, ami ennyi ideje küzd saját magával, hogyan tudna kilábalni belőle? Politikai változtatás kellene, vagy az emberek felfogásán lenne szükséges változtatni?

Attól tartok, a politika részben leképezi, részben keletkezteti ezt a felelősségelhárító társadalmi mentalitást. Másrészt, egy annyi történelmi veszteséggel és aktuális córesszel küzdő közép-európai kis országban, mint Magyarország, mely vesztett háborúk, levert forradalmak és Trianon nyomán olykor a „nemzethalál” szorongásával küzd, az a benyomásom, hogy nem lesz maradéktalan szembenézés a múltban elkövetett bűnökkel, illetve közönnyel, bármennyire méltányos is lenne erkölcsileg és hasznos mentálhigiéniailag. A múltfeldolgozás összekeveredik a napi politikai iszapbirkózással, és ez kimondottan rosszat tesz neki. Szomorúan nézem ezt a folyamatot, hisz nekem sincs nagyobb családom, mert meggyilkolták a rokonaimat, így utódaik se születhettek. Személyesen érint a dolog. Másrészt szívesebben élnék egy múltját megemésztő országban, amit nem emészt a részben letagadott, de vele élő múlt. Lehetséges, hogy az a kompromisszum, miszerint nem vésik kőbe (emlékmű) és törvénybe (alaptörvény preambulum) a múltbeli tényleges felelősséget – hanem részben elhárítják azt, utalva Magyarország megszállására –, de a jövőben garantálják, hogy nem ölnek, és nem diszkriminálnak senkit ebben az országban származására vagy vallására történő hivatkozással, a maximum, amit egy közép-európai, traumatizált történelmű ország elérni képes.

PRAE.HU: A könyv egyik fordulópontja, hogy a főszereplő a Kafka és Brod örököseinek lakásában rejtegetett Kafka-hagyaték egy-egy darabját tartja a kezében, bele-beleolvas. A hagyaték körüli jogi huzavona megmosolyogtatta volna Kafkát. Végül is kié Kafka és mit jelenthet a huszonegyedik században?

Az évtizedes per, a széfek felnyitásakor magából kiforduló örökös, vagy a talán kéziratokat rejtő, több tucat macskával teli tel-avivi lakás, kétségkívül némi iróniára adhat okot. A hagyaték sorsa: a részbeni szétszóratottság a világ könyvtáraiban és archívumaiban, és a részbeni izraeli könyvtári elhelyezés talán nem volna Kafka ellenére. Bár ő talán megértené Brod titkárnőjének, Ester Hoffe-nak a lányait is, akik nem kívánják átadni az örökséget az Izraeli Nemzeti Könyvtárnak. Szeretnék jóhiszemű maradni velük szemben is. Szeretném azt feltételezni, hogy nem csupán anyagi érdek, hanem az általuk évtizedeken át őrzött kéziratokból sugárzó spirituális erő ösztönözte őket, hogy ragaszkodjanak hozzájuk. Számukra ez azt a világot is jelenti talán, amit időben maguk mögött hagytak Európában, és ami elpusztult.

Fotó: Reichel Tamás