Végképp a magyar ember Szigetévé vált a VOLT: a tűrhető mértékben felszaladt árak és a honi könnyűzene elnyűhetetlen „sztárjai”, na meg a márkanévvé fejlesztett soproni hangulat évről évre egyre több fiatalt csábít a Lővér Kempingbe nyaralni. A szervezők azért némi pénztárcát növelő kultúrmissziót is magukra vállaltak, kultikus bandák hiánypótló koncertjeit csempészve a repertoárba. Hogy a nemrég újjáélesztett, poros westernfalvak temetőhimnuszait és a kilencvenes évek gitárcentrikus indie zenéjének hangtáját egyaránt idéző The Afgan Whigs koncertje mégis merő érdektelenségbe fulladt az épp csak lézengő közönség részéről, az már nem az ő hibájuk. Pedig jól szólnak – három gitárral rockolnak – Greg Dulliék, a Road, a Quimby, a Tankcsapda és társaik nevével fémjelzett hazai mezőnyben igazi felüdülés lélekmélyre csomózott érzelmekkel teli zenéjük. Kár, hogy majd’ negyedórás késéssel kezdenek, így két szám után kénytelenek vagyunk átoldalazni a dán Volbeat nagyszínpados koncertjére.

Ez az ütközés mondjuk az egyik legszerencsétlenebb a fesztiválon, arról nem is beszélve, hogy a Volbeat nem is a 9 órás fősávot kapja meg – hiszen az a nyugágyas giccspopot daloló Hurts duójának jár. Az utóbbi években a nyugati fesztiválok főzenekarai közé belépő banda nem tud mit tenni, 75 percesre – és fülbe kenhető slágerekre – kurtított programmal készül, no meg az új lemez western miliőjét idéző színpadképpel (helyén van a rozsdás kereszt, a poros temető és a banditás háttérvászon). A tömeg tisztes, de azért korántsem mutatja a zenekar igazi potenciálját: a dánok rajongótáborát ugyanis a tradicionálisabb keményzenét kedvelők népesítik be, a VOLT-on pedig külföldről csak a Volbeat képviseli ezt a műfajt.

Népszerűségüket annak köszönhetik, hogy stílusukat a fekete lemezes Metallica kerek, de tüdőremegtető riffjei mellett a Johnny Cash- és Elvis-féle rock and rollból, valamint a punk tajtékos dühéből rakták össze, egészen különleges kevercset hozva létre. Frontemberük, Michael Poulsen stílben is hozza ezt az ötvenes évekbeli lánybolondító sármot – az Arctic Monkeys-frontember Alex Turnerrel szemben kimódoltságok nélkül –, hangját pedig gyárilag is rockabilly-éneklésre formázták. Legjobb dalaikban ráadásképp nemcsak a metál nyakficcentő súlya, de a félszázaddal ezelőtti könnyűzene naiv-őszinte érzelmessége is ott lapul.

Ezért is kár, hogy nem tudnak leszokni a túlzottan megbikázott kezdésekről: ahogy legutóbb, úgy most is pőre fémzenével kezdenek, előbb az első félresikerült albumuk, az Outlaw Gentleman & Shady Ladies egyik legjobb, de nem kezdésnek való dalával (Doc Holliday), majd az érthetetlenül sablonos Hallelujah Goattal. A buli csak ezután pereg fel, a Lola Montez (sajnos nem a bonusz lemezes, szájharmonikás verzió) már hozza a lazulós Volbeat-fílinget, amitől ez a műfaját meg nem újító, de abban magának külön bejáratú játszóteret körbekerítő banda igenis a legjobb fesztiválzenekar a szezonban.

A túl kövérre kevert basszuson és felhúzott dobsoundon kivárással nem, de helyezkedéssel (hátravonulással) lehet javítani, a szett középrésze így elegánsan hengerel. A Volbeat a rádiók kívánalmainak is megfeleltetett szerzeményeit sorjáztatja Heaven Nor Helltől Fallenig, a középtempós dalokban pedig sokkal jobban érvényesül Poulsen édesbús orgánuma.

Az egészségügyi problémákkal is közeli viszonyba került (egy időben rendszeresen esett össze a színpadokon) Poulsen hallhatóan megküzd a gyorsabb dalokkal, tüdeje nem bírja a tempót, ám a színpadi munkából – derűs gyermekként lakja be a teret – nem enged. A koncert nagyobb részében azért egyenesen süt, izzik a hangja, a közönséggel szőtt kapcsolat kiépítésében pedig segíti a régi játszótárs, Anders Kjølholm, és az Anthraxból igazolt Rob Caggiano is.

Rob tavaly óta mintha beleért volna a csapatba: míg akkor tolakodónak tűntek a klasszikus metalos szólói, feleslegesen betoldott virgái a modern groove metálos közegben, most már sokkal takarékosabban gitározik, csak ott díszít, ahol kell, és inkább a rocksztároknak kötelező pózokba vágva múlatja idejét.

A játékidő pedig sebesen múlik, az Outlaw Gentlemenről szerencsére a működőképes dalokat válogatják a szettbe (Pearl Hart, Dead But Rising), miközben a régi, a fülbe értelemszerűen simuló szerzeményekkel biztosra mennek. Így is kell egy fesztműsorban, hiszen a Still Counting táncoltatós reggae-felütése vagy az egyszerre melankolikus és teperős Radio Girl magánydallamai úgyis megteszik a magukét.

A rövidített program miatt nem értesülünk róla, hogy ha tehetné, a Volbeat a keményvonalas rajongóknak is kedvezne: a bővített setlistben olyan kuriózumok is szerepelnek, mint a Guitar Gangsters & Cadillac Blood medley-je, amiben a szinte soha nem játszott, countrys A Broken Man and the Dawnt és a bonusz dalos punkhimnuszt, a Making Believe-t is beveszik. A 2008-as máig a csapat legerősebb és legfontosabb lemeze – ez tükrözte a groove metálos alapoktól a slágerközpontú Volbeat felé való elmozdulást, de még őrizte a gyökereket –, mégis ebből nyesnek vissza, hiszen a Maybellene-t és a címadót is kisöprik a szettből. Újdonságot azért mi is kaptunk, a Sad Man’s Tongue előtt nemcsak a szokott Cash-dedikálás, de a Ring of Fire egy részlete is elhangzik, ami keresetlen főhajtásával az este (késő délután) egyik legjobb pillanata.

A koncert tehát úgy is hozza még a Volbeat-varázst, hogy a zenekar már nem harap úgy, mint a második lemez – vagy épp a 2008-as szigetes koncert – környékén, hiszen zenéjük már bejáratott branddé vált, melynek a debütlemezen még igen szúrós éleit lemezről lemezre csiszolták le. A Volbeat slágerbandává érett, talán ezért is érzik azt, hogy kifejezetten keménykötésű dalokkal kell keretezni a műsorukat. A lezárás tehát megint a hetfieldesen csavart énekdallamok és a szaggatott grúvra szabott riffek világába kalauzol, aminél bizony érződik: a Volbeatnek is túl sok száma van már ahhoz, hogy csak a legjobbakat játssza. A dán csapat ezzel együtt is fejhosszal magaslik ki a mezőnyből, koncertjének időutazós hangulatát nem váltanánk be másra. Poulsenék legalább profizmusra cserélték a korai lendületet – ami ha meggondoljuk, a lehető legjobb szükséges rossz, ami történhet velük.

A koncerten elhangzott dalok:

Doc Holliday
Hallelujah Goat
Boa [JDM]
Lola Montez
Sad Man's Tongue
Heaven nor Hell
A Warrior's Call
16 Dollars
Dead but Rising
Fallen
Radio Girl
Pearl Hart
Still Counting
Pool of Booze, Booze, Booza
The Hangman's Body Count
The Mirror and the Ripper

Képek: Volbeat honlap