Daniel von Aarburg svájci rendező dokumentumfilmjének budapesti világpremierjére egy programsorozat részeként került sor, melynek keretében több budapesti nagykövetség közösen emlékezett meg a magyarországi holokausztról.

Nádas Péter egy esszéjében Peter Eisenman berlini kőtemetője kapcsán veti fel azt a kérdést, hogy vajon egy-egy ilyen alkotás a tetteseknek vagy az áldozatoknak állít-e inkább emléket. Ennek kapcsán pedig nagyon találóan állapítja meg, hogy „emlékműveivel a társadalom olyan tegnapi tettekért kér bűnbocsánatot, amelyeket ma is elkövet és holnap is el fog követni.”

Daniel von Aarburg filmjének elemi ereje talán éppen abban rejlik, hogy az áldozatokat, a túlélőket és a hősöket állítja a középpontba, az ő személyiségüket, élettörténetüket igyekszik a  lehető legmélyebben feltárni, a szörnyű tettek elkövetőivel pedig csak olyan mértékben foglalkozik, amennyire az az áldozatokat ért borzalmak bemutatásához feltétlenül szükséges. A filmben megszólaló Konrád György fogalmazza meg mindezt a legjobban: egyik ember lelkében sincs pokol, vagyis a nácizmus gépezetében sokszor teljesen hétköznapi emberek váltak a rémtettek elkövetőivé. Ez természetesen semmilyen szempontból nem jelent mentséget, mindössze annyit, hogy ezáltal a hősök tette még nagyobbá válik, hiszen képesek voltak kiemelkedni a parancsokat gondolkodás nélkül, szolgai módon követő tömegből.

Carl Lutz élettörténetének feltárása során Von Aarburg ügyesen egyensúlyozik a múlt és a jelen pillanatai; vagyis a tragédiák okozta mérhetetlen fájdalom és a harmonikus, szinte idillinek mondható jelenbeli mozzanatok között. Ez utóbbiak azért különösen fontosak, mert Carl Lutz tettének, hősiességének eredménye a jelenben mérhető, így ezek a természetes, már-már banálisnak mondható pillanatok – például amikor az egyik idős túlélő beteszi a lejátszóba kedvenc CD-jét, vagy amikor a narrátor megosztja velünk, hogy Schweitzer József nyugalmazott főrabbi már nem szokott interjút adni, de a svájci csokinak ő sem tudott ellenállni – jelentenek igazi katarzist. Még akkor is, ha a múltat nyilvánvalóan nem lehet és nem is szabad elfelejteni. Ezt jelképezik a jelen üres falfelületein, gyakran váratlan helyeken megjelenő, nem egyszer a visszaemlékezők háta mögé vetített archív felvételek, amiktől bárhova mennek is, nem tudnak szabadulni.

Daniel von Aarburg filmje nem vonultat fel formabontó elemeket, nagyon finoman bánik az eszközökkel, a túlélők megszólaltatása során többnyire az interjúkészítés leghagyományosabb, „beszélő fejes” formáját választja, Lutz nevelt lányával, Agnes Hirschivel azonban végigjárja a régi borzalmak helyszínét, elkíséri a régi Lutz-rezidenciától kezdve egészen a pincéig, ahol az utolsó időkben bujkáltak.

A szabályos, lineáris narratívát archív felvételek és Carl Lutz saját készítésű fotói törik meg, azonban az egyes elemek dinamikája, a rendkívül feszes vágástechnika és a tökéletesen eltalált hangsúlyok a film első pillanatától kezdve magába rántják, végéig a székhez szögezik a nézőt. A különböző országokban – Izraelben, az Egyesült Államokban, Ausztriában és Magyarországon – készített interjúkból megszerkesztett filmanyag minden mondatának jelentősége van. Az interjúk statikus pozícióit hangulati aláfestésként egy-egy pillanatra megtörik és még meghittebbé teszik azok a rövid jelentek, melyek különböző élethelyzetekben, otthonukban mutatják be a szereplőket. A megszólalók legintimebb környezetének, vagyis otthonaiknak bemutatása torokszorító ellentétet képez annak a múltbeli Magyarországnak a visszaemlékezésekből kirajzolódó képével, ami kitaszította és elárulta őket.

A megszólalók által elmondott történetekből és a legfontosabb életrajzi adatokat közlő narrációból kirajzolódik Carl Lutz alakja, aki kapcsolatainak köszönhetően engedélyt szerzett 8000 menlevél kiadására, ami zsidók kivándorlását biztosította Palesztinába. Lutz azonban sohasem adta ki a 8000. sorszámú menlevelet, hanem amint elérte a 7999. sorszámot, újra kezdte a számozást. Szemet hunyt továbbá a menlevelek hamisítása felett is, így legalább 50 ezer magyar zsidó meggyilkolását akadályozta meg. A film talán egyik legmegrázóbb pillanata, amikor Agnes Hirschi elmondja, hogy egy nap a katonák gyanút fogtak, és behívták Carl Lutz-ot, hogy állapítsa meg, melyik menlevél igazi, és melyik hamis. Gyakorlatilag arra kényszerítették, hogy ő küldje a halálba a foglyok egy részét. Viszont ha az egyértelműen hamis menlevelekre is azt mondja, hogy igaziak, akkor a hatóságok bevonják összeset, és senkit sem tudott volna megmenteni.

A Carl Lutz által megmentett, a dokumentumfilmben szereplő túlélők között számos jelentős személyiség akad, többek között Heller Ágnes, Konrád György, Sándor Iván és Schweitzer József. Von Aarburgot nem hagyja nyugodni a kérdés, hogy ők hogy élték meg azt, hogy pont ők menekültek meg. Heller Ágnes válaszát mindenképp ki kell emelni: ő úgy látja, istenkáromlás lenne azt mondani, hogy ő jobban megérdemelte, hogy életben maradjon, mint mondjuk az édesapja, vagy sokan mások. Mindez – Carl Lutz érdemein túl – a véletlennek és saját éberségének, intuícióinak köszönhető.

Daniel von Aarburg svájci rendező filmje régóta várt alkotás, méltó megemlékezés az elfeledett hősre, akit a háborút követően hazájába visszatérve sem becsültek meg, sőt, Svájcban hivatali kötelezettségei megszegéséért felelősségre vonták a menlevelek nem szabályszerű kiadása miatt. Izrael már 1965-ben az Igaz Emberek kitüntetésében részesítette, hazája azonban csak halála után, 1995-ben ismerte el érdemeit.

Von Aarburg alkotása több ponton is kötődik Budapesthez, hiszen azon túl, hogy Carl Lutz Magyarországon folytatta tevékenységét, a film világpremierjét több túlélő és Svájc, Magyarország, valamint Izrael Állam képviselőinek részvételével Budapesten, az Uránia Moziban tartották. Mindennek ellenére azonban még nem látható a magyar mozikban. Csak remélni lehet, hogy az alkotók hamarosan találnak magyarországi forgalmazót. 

Carl Lutz – Az elfeledett hős (Carl Lutz)

Színes, svájci dokumentumfilm, 92 perc, 2014
Rendező: Daniel von Aarburg