PRAE.HU: A politikai és történelmi események – hogy ne menjünk túl messzire, gondoljunk csak az írásaidban megjelenő dészláv-háború áttételes következményeire – létformáló hatása hangsúlyossá válik írásaidban a mikroközösségek, a család, a baráti viszonyok, egy kisváros életének szempontjából. Ha ebből a perspektívából közelítünk a szövegeidben felbukkanó beszédmódokhoz, akkor azt kell látnunk, hogy egyáltalán nem működik az a feltételezés, miszerint te női irodalmat művelnél. Hiszen éppen ez az a lét-szituáció, amelyben összetett és bonyolult problémák bontakoznak ki mind a női, mind pedig a férfi gondolkodásmódjában, valamint a nemek közötti viszonyok területén. Gondoljunk csak egyetlen egyszerű, de mégis mindent felborítani képes szituációra, a katonai behívó kézbevételére. Inenntől kezdve inkább egymást átjáró, egymásba kapcsolódó emberi sorsokról beszélhetünk?

Engem mostanában mérhetetlenül untat az irodalomban a férfi és női diskurzusokról való folyamatos és gyakran parttalan beszéd. Sok esetben leszűkítőnek és buta, könnyed megközelítésnek tekintem, amikor a női szerzőket a női irodalomnak nevezett, egyszerűen lehatárolható homokozóba utalják, nem beszélve arról, hogy bizonyos analógiát vélek felfedezni a férfi-női irodalom és a többségi-kisebbségi irodalom dichotómiájának a működésmódja között. Igen, nem gondolom azt, hogy női irodalmat művelnék, sőt egyre inkább arra törekszem, hogy a szűk kategóriákat, a sztereotípiákat és ehhez kapcsolódóan a közhelyeket szétírjam, szerves beépülésükkel együtt kifordítsam, kijátsszam őket. Ennyiben persze a tipikusan nőinek nevezett témák is erőteljesen megjelennek (főleg a most készülő kisregényemben), a főzés, a ruhavásárlás, kozmetika, férjkeresés stb, de ezek a témák mind ironikus hangnemben szólalnak meg, és ez csak az egyik rétege, hiszen ezzel együtt mégis leginkább a nemektől is független alapvető emberi létérzékelések és létviszonyok érdekelnek, amikben egyszerre benne vannak a női és a férfi látásmódok is. Az összefonódást és a határátlépést emelném ki, és azt, hogy abban a világban, amit a szövegeimben felépítek és elsődlegesen különböző személyes (ám nem saját) traumák mentén szerveződik, leginkább a szűk normalitásba ágyazott abnormalitás brutális evidenciája válik jelenvalóvá. Ez az abnormalitás pedig az életet igenli, és olyan erős túlélői bázisa van, amivel kezdeni kell valamit. Nem lehet szó nélkül hagyni. A (délszláv) háború, de ugyanígy a halál is annyiban érdekel, hogy ezek a rettenettel való olyan iszonyú találkozások, olyan határhelyzetek, amelyek lehetővé teszik a túlélésről való beszédet.

PRAE.HU: Írásadiban egy olyan teret teszel lakhatóvá, amely, ha jól tudom, számodra lakhatatlan. És, hogy miért az, abban látom szövegeid narrátorának kulcsát, sorsát illetően. Hiszen egy olyan térről beszél, ami éppen a már emlegetett történelmi és politikai viszonyok miatt változtatja meg képét. Ebben a térben hosszú időre lehetetlenedik el az élet, csak túlélés van. Lehetséges, hogy írásaidban közrejátszik a gyökerekkel szemben érzett empátia és ennek kifejeződése, ami az elfogadás egyetlen járható útja?

Nem tudom, hogy ez az elfogadás egyetlen járható útja lenne-e. Valószínűleg nem. Azt sem gondolom, hogy a gyökerek iránt valóban igazi empátiát éreznék, a narrátoromról esetleg állítható ez, de ebben sem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy az a tér, ami az írásaimban foglalkoztat, ami az írásaimnak többé-kevésbé megidéződő vagy el-/kibeszélt helyszíne, az olyan mélyen bennem van (ez a hozott sajátom), hogy azt kiölni, kitépni, kimosni belőlem nem lehet, sőt kiírni sem, mégha bizonyos értelemben ez elvárható cél is lehetne. Képtelen vagyok arra, hogy ne ebből a számomra valóban lakhatatlan térből dolgozzak, ezt ismerem tehát a leginkább (nemcsak biografikus, tényleges élettérként, hanem ennek a művészete is nagyon sokáig meghatározó volt a számomra, a tudományos munkáimban is ezzel foglalkozok), és ez okozza a legnagyobb zavarokat bennem, amihez a tehetetlenség érzete elementárisan kapcsolódik. Ehhez persze azt is rögtön hozzá kell tennem, hogy jól látod, a túlélés fontos szerepet játszik, de ezt az erős élhetetlenségből építkező túlélést nemcsak a vajdasági közegre tartom igaznak, hanem ez alapvetően közép-kelet-európai sajátosság, akárcsak az abnormalitás. A széthullott ország és szűkebben tekintve a Vajdaság egyre inkább a magyarországi létviszonyokkal együtt, erős analógiában merül fel, jelenik meg a prózáimban, és úgy érzem, talán éppen a kettős otthontalanságom és az ehhez kapcsolódó egyfajta tehetetlen kívüllevőségem tud lehetőséget adni arra, hogy más módon közelítsek a témához. Ennyiben talán nagyon is kisebbségi író vagyok.

PRAE.HU: Önkéntelenül is felmerül bennem az idegenség mint olyan kérdése, és éppen Sziveri kapcsán (az idén lettél Sziveri-díjas) jut eszembe, milyen lehet „idegenben” idegennek érezni a szülőhelyet? Nem egy skizofrén létállapot? De ha az írásaidra gondolok, amiről már beszéltünk is, a lakható és a lakhatatlan párhuzamról, akkor azt látom, hogy  azokban egyfajta – a nosztalgiában megmártózó – esztétizálás is végbemegy. Hogy vagy te ezzel? Mit jelent számodra a határ?

Tulajdonképpen elviselhető állapot (sokkal elviselhetőbb, mint Sziveri esetében volt – akit azért, bizonyos hasonlóságok ellenére is, tőlem nagyon is különbözőnek érzek), azaz működtethető egyrészt oly módon, hogy eleve olyan szűk közegben mozgok, ami az alapvető idegenség ellenére is megteremti az otthonosság érzetét. Ez nagyon fontos. Emellett és ezzel némileg összefüggésben az írás és maga az irodalom is elképesztően jót tesz, mert ez ad számomra leginkább lehetőséget arra, hogy az alapvető világban való lakozásomat, de konkrétan Magyarországot és vele együtt a Vajdaságot egyfajta, igaz, furcsa hazaként is tapasztalhassam. A nosztalgia épp ezzel függ össze, azzal a vággyal, hogy ebben az abnormális világban – vagy ha máshol nem, hát az irodalomban – hazára, otthonra találjak, illetve azért némileg azzal is, hogy ez a mélyen bennem levő, sokszor lakhatatlannak érzett szülőföld épp a távollevőségem miatt hihetetlenül kívánt. Foglalkozni kell vele. Ami pedig a határt illeti, épp a határosság tágabb léthelyzete – melynek csak egyik aspektusa a tényleges és geopoétikai szempontból is fontos országhatár megléte – a legalkalmasabb arra, hogy az a beszédmód, amit én működtetek, megszólalni, feltárulni tudjon.

PRAE.HU: Mit jelent számodra a zsigeri realizmus?

A zsigeri realizmussal vagy bélrealizmussal Bolaño Vad nyomozók című, számomra monumentális jelentősséggel bíró regényében találkoztam, bár kétségkívül eléggé mást értek ez alatt, mint amit a regény világában az a költői csoportosulás, ami ennek az irányzatnak a tagjait fogja egybe, értett. A Sziveri-díj átvétele előtt kezdtem el olvasni ezt a könyvet, és kiemelhetőnek, nagyon működőképesnek éreztem magát a fogalmat Sziveri költészetére, és rajta keresztül, épp a veszprémi alkalomra készült szövegem miatt, bizonyos értelemben magamra is. Például könnyen játékba hozható a bélrealizmus egy olyan kisregény kapcsán, amelynek központi motívuma a disznó, és folyamatosan tematizálja a testi működéseket vagy gyakran erős testmetaforákkal dolgozik, noha a zsigerek szempontjából inkább a belsőség és bensőség jelentésbeli összeolvadásáról van szó, illetve arról, hogy ezen keresztül lehetővé válik számomra a világ struktúrájáról (pontosabban a szerbiai-vajdasági és magyarországi közegről, távolabbra tekintve a közép-kelet-európai létezésről) való beszéd. Ilyen értelemben azt is mondhatnám, írói módszeremet tekintve még mindig hatással van rám Tolnai (ettől a fajta gondolkodásmódtól szerintem nem is nagyon fogok eltérni), jóllehet Ottónál inkább a filozófiai kategóriák szublimálódnak költőivé, míg nálam, épp Bolaño fogalma miatt is, az irodalmi kategóriák szakadnak ki otthonos környezetükből, és helyeződnek át (jelentésmódosulással) más (az én) irodalmi szöveg(eim)be. Bár az is igaz, hogy a kisregényemen még dolgozok, a szöveg folyamatosan alakulóban van, és a zsigeri realizmussal való foglalkozásom csak egy pillanatnyi – bár nem kizárt, hogy maradandó – állomás, tehát a jelenlegi munkafolyamat egyik része, éppen ezért a kisregény tényleges befejezése után tudnék erről többet mesélni.