A galéria közepén két nagyméretű préselt szivacsból és purhabból megalkotott figura fekszik, két ormótlan gólem, körülöttük gyermekek. Péli újra csak szituációt teremt, az alakokat komplex viszonyrendszerbe rendezi, az egyes figurák identitását pedig az őt körülvevő lényektől teszi függővé. Ez aláássa a klasszikus befogadás folyamatát, hiszen hiába a figurativitás és hiába az alakok fizikai körülhatároltsága, az egyes testeket nem értelmezhetjük önmagukban, csakis a más figurákkal való viszonyukban válnak "láthatóvá". Identitásuk ráadásul meglehetősen képlékeny, folyamatos alakulásban van, attól függően, hogy a befogadó épp milyen szemszögből veszi szemügyre az együttest, hogy alakjait milyen más figurákkal együtt észleli.

A nagy meséléshez, a narratívához szokott befogadói tekintetet alulmarad a Fraktális tévedéssel szemben, már csak azért is, mert nincs teljes rálátása a szoborcsoportra, alakjait nem tudja egy adott szemszögből maradéktalanul megismerni, a csoport körüli folyamatos haladásra van szükség, hogy egy újabb részletre – pl. a nagy alak által összenyomott vöröses-barnás figurára – vagy kapcsolatra rábukkanjon. Péli különféle fragmentumokat, fraktálokat helyez egymás mellé, melyekből egy sokszorosan rétegzett, rendkívül komplex massza keletkezik. Ennek értelmében a befogadás sem lehet lineáris, ez a szoboregyüttes csak egy linkszerű, folyamatosan ugráló szemlélés során lesz értelmezhető.

A mű megtöri az egyenes vonalúságot, a narratívát. Ami marad, az a történetmentes képalkotás, a keserédes és abszurd látványfolyam. Péli ötletesen építi be ebbe munkába is a groteszket és a szürreálist, ami a viszonyrendszereken túl a gyerekekben is testet ölt. Ezekből a figurákból hiányzik minden angyali és ártatlanságra utaló motívum, kegyetlen bestiák, rosszcsontok ők, akik féktelen gyönyörrel és szégyentelen brutalitással kínozzák a földön heverő szürke alakot. A kíméletlen, könyörtelen gyötrelmek élét azonban Péli a humor eszközével szépen tompítja: a nagyméretű sárga alak meglehetősen mulatságosan hat, ahogy a tömegbe esve, idomtalanul terül szét a földön, képtelenné válva rá, hogy beavatkozzon a történésekbe.

A Fraktális tévedés alakjaiban nagyon erősen jelen van a bestialitás, "jellemük", "egzisztenciájuk" a fiziognómiájukból és tekintetükből kiolvasható. A szuggesztív arcoknak, szemek helyét jelző üregeknek köszönhetően a figurák identitása mégsem vész el teljesen a tömegjelenetben. Ugyan identitásuk csak úgy lehet teljes, ha a körülöttük levő viszonyrendszert is értelmezzük, mimikájuk mégis árulkodik valamelyest belső lényükről.

A Fraktális tévedés a befogadóra sokkolóan ható, komplex jelentésrétegekből, asszociatív hálókból összeálló szobor, mely minduntalan megkérdőjelezi a hagyományos kereteket. Fenyvesi Áron a megnyitón kihangsúlyozta azt is, hogy ezek a szobrok taxonomikusan újradefiniálják a klasszika tradícióit, ami nemcsak a nagy elbeszélés megtörésében érhető tetten, hanem a szobrok megformáltságában is: Michelangelo alakjainak tökéletessége, finom megmunkáltsága tükröződik vissza az együttes darabjaiból, ezt a fajta eszményiséget azonban Péli ki is kezdi azzal, hogy nem márványból, hanem olcsó, újrahasznosított anyagokból formázza meg a figurákat, amivel nyilvánvalóan kérdéseket tesz fel a fogyasztói társadalom mibenlétével kapcsolatban is.

Péli Barna Fraktális tévedés című kiállítása a budapesti Higgs Mező Galériában látható 2014. augusztus 16-ig.

Fotó: Bach Máté