Az Éhezők Viadala, A beavatott film- és könyvváltozatainak sikere, a Matched vagy épp a Delírium népszerűsége csak a közelmúltból is jelzi a téma iránti fogékonyságot, érdeklődést. Finy Petra azonban nem Susanne Collinsék „nyomvonalán” indult el, könyve elméletileg nem 'fehér disztópia' (’csajos antiutópia’), talán a nagykamaszoknál valamelyest fiatalabbakra, s korántsem csak a gyengébb nem képviselőire számíthat olvasóként.

Némi hasonlóság azért akad egy kortárs antiutópiával a történet elején, Nikk, a főhős menekülése a városból Westerfeld Csúfok-trilógiájából sem lógna ki, csak a légdeszka helyett itt ejtőernyő segíti a szökevényt. Krimiszerű izgalmak, sejtelmes titkok uralják már az első oldalakat is, nincs bevezetés, ismerkedés az írónő teremtette világgal – s jól is van ez így, a gyanútlan olvasó pillanatokon belül „fölfalja” az első fejezeteket.

Aztán jön egy szinte teljesen új történet, ahogy Nikk belecsöppen a Kettők világába, egyre nehezebb tartani a szerző tempóját. Tzvetan Todorov annak idején remekül határozta meg a fantasztikum, a fantasztikus irodalom mibenlétét azzal, hogy bevezette a „habozás” fogalmát. Ezzel azt az olvasói bizonytalanságot jelzi, amely végig ott bujkál bennünk e műfajt olvasva: igaz lehet? Eddigi tudásom a természetről, a törvényekről, a köröttem lévő világról hiányos? Megtörtént mindez? Vagy legalább megtörténhetne mindez? Ha nem most, akkor valamikor később? A Kettők világát gazdag fantáziával teremtette meg szerzője, igazi tolkieni „másodteremtő” szerepet vállalva. Csakhogy ez a környezet, ezek a kettős – egyszerre ember és/vagy növény – lények nem nagyon késztetik habozásra az olvasót.

Eleinte még azt gondolhatjuk, túl kevés az információnk ahhoz, hogy megismerjük és elfogadjuk e város ontológiai elveit és szabályait, de lassan be kell látnunk, hogy e lények túl elrugaszkodottak ahhoz, hogy megmaradjon a regény elején megszületett habozás bennünk. Egyre nehezebb elképzelni az újabb hősöket, ráadásul a létezésük, a cselekedeteik bizonyos elemei sem tűnnek logikusnak. (A lepkelény hogy tud erős és félelmetes lenni? A kobra hogy tud nagy és kicsi is lenni? stb.)

Ráadásul egyre gyakrabban döccen a történet is. Nikk egyedül belehalna a Természetvárosig vezető útba, kicsit később ex-barátnője, Rilka minden nehézség nélkül ér oda.

Részletkérdéseknek tűnnek ezek, de pont a disztópia és a fantasztikus irodalom követeli meg azt, hogy még a le sem írt motívumok is konzisztensen illeszkedjenek a teremtett világba. (Csak egy példa: a Trónok harca filmváltozatának alkotói felkértek egy nyelvészt, hogy dolgozza ki rendesen a könyvben hiányosan leírt egyik fiktív nyelv szabályait és szókészletét…)

A részletek egyre fontosabbak lennének, és egyre kevesebbet kapunk belőlük. Szép ívű dramaturgiával jutunk el a végső ütközetig, amelyet azonban el sem tudok képzelni, mert az addig szerzett információim alapján nem tudom eldönteni, mivel, mikkel is harcolnak a felek. Tankok és lőfegyverek a harapós lepke- vagy épp viráglények ellen? Gigantikus csatajelenetet kapunk, egyetlen olyan részlet nélkül, amely – legalább a fiúolvasók számára – fontos lenne. S bár sejthetően nagy a nyüzsgés, közben mégis van idő filozofálgatni, s nemcsak fejben. A csatazaj nem nyomja el Nikk békítő beszédét, az acsarkodó-gyilkoló felek hirtelen abbahagyják az öldöklést…

S miközben e téren keveslem a részletgazdagságot, másutt biztosan túlmagyaráz a szerző:

„– Fonten, Fonten – ismételgetem a nevet. És hagyom, hogy megint felidéződjék bennem egy emlék. Bizonyára a francia fontaine szóról kapta a nevét. Ami annyit jelent, hogy szökőkút.”

Ez a szakasz éppen két mondattal hosszabb a kelleténél, mintha az író nem bízna eléggé az olvasóban, néhol ismeretterjesztésbe csap át. De ugyanígy nem szerencsés, hogy miközben elég beszédesek a szereplők tettei, azért el is mondatja velük az érzéseiket, a gondolataikat. Megint csak nem feltételezve az értő-érző olvasást a befogadótól.

Mindez azért is sajnálatos, mert Finy Petrának van humora, nyelvhasználata nagyon élő és friss, és néha közvetlenül egy elhasznált szókép vagy hasonlat után gyönyörű és találó frazémával rukkol elő. És akkor még nem is szóltunk a fejezetcímekről. Külön elemzést érdemelnének ezek, a Könnyhálótól a Testerdőn át a Tóparkettáig. Lírai szóösszetételek sejtelmes jelentéssel, amely nagyon is megfogható lesz a fejezet elolvastával, s egyáltalán nem tűnnek erőltetettnek! Megint a gazdag fantázia termékeit olvashatjuk – mindenféle mellékzönge nélkül.

Néhány bekezdéssel följebb a műfaj kapcsán két érvem is volt arra, hogy miért lehet jó fogadtatása Finy Petra regényének. Sajnos legalább két fontos ellenérvet is le kellett írnom (a részletek hiánya mellett bizonyos dolgok túlmagyarázása). Persze remélhetem, hogy ezek csak a kekec „fölnőttolvasót” hátráltatták, s az igazi célközönség bele tud merülni e különös világ(ok)ba.

Fotó: Éles Balázs

Finy Petra: Kettő
Tilos az Á Könyvek, 2014.

220 oldal, 2490 Ft