SZERELMEK

Lessing, Schiller és Kleist drámáiban a szerelem mindig valami korlát áthágását jelenti, és ez az, ami tragédiához vezet. Lessing és Schiller szerelme erényes, Kleisté erotikus.

Lessing az Emilia Galottiban négy szerelmet mutat be: Emilia és Appiani gróf szeretik egymást – a társadalmi különbség természetesen megjelenik mint probléma; a herceg szerelemes Emiliába –, itt a társadalmi különbségnél nagyobb baj, hogy a szerelem viszonzatlan, és hogy Emilia már foglalt. Orsina grófnő szerelmes a hercegbe – szintén viszonzatlanul. Végül Odoardo lánya iránti túlzott rajongását is ide sorolhatjuk. Emilia és Appiani szerelme kötelező kellék – e nélkül nem lenne drámai alapszituáció. Az Lessing további dramaturgiai döntése, hogy két súlyosan határátlépő szerelmet is ír még emellé: a hercegét és Odoardóét. Mindkettő halálhoz vezet.

Schiller szerelmei teljesen erkölcsi indíttatásúak. Míg Galotti szépsége egyértelmű tényező a herceg szerelmében, alattvalói között ő a legvonzóbb nő, Schillernél a szépség nem számít. Lujza és Ferdinánd szerelme a közös morális talapzaton nyugszik, és a dráma másik női főszerepe, Lady Milford is Ferdinánd erényességéért szeret a fiúba. Schiller ebben a momentumban megfordítja az Emilia Galotti és a polgári szomorújáték alaphelyzetét: a szerelmes fiú felé érkezik egy másik, visszautasíthatatlan vonzalom. Az Ármányban Lady Milford  és a Galottiban Gonzaga herceg hasonló pozícióból indulnak: viszonzatlanul szerelmesek, meglenne a hatalmuk a szeretett egyén megszerzésére, de erkölcsi aggályaik is vannak. Mellékszálként a vágy és becsület problémáját hordozzák. A herceg Marinelli intrikáival a vágy mellett dönt, és elveszíti, akit szeret, a Lady egy pillanatra meginog, de a Lujzával való találkozás után a becsületet választja, és bár szintén elveszíti azt, akit szeret, a dráma egyetlen győzteseként hagyja el a színt.

Az orléans-i szűz a szerelmet még szubtilisebb formában írja meg. A dráma a Lear király parafrázisként egy apával kezdődik, aki kiházasítaná három lányát. Johannát már az előjátékban feleségül vennék – az, hogy erre nem kerül sor, kiszakítja a hagyományos női pozícióból. Később még két kérője akad, felajánlják neki a visszatérés lehetőségét, a dráma pozitív női szerepet képviselő alakja, Sorel Ágnes is erre buzdítja, de Johanna égi küldetésére hivatkozva elutasítja őket. A szerelem tragikus oldala egészen addig nem jelenik meg, amíg Johanna meg nem látja az ellenséges Lionelt, és belé nem szeret egy pillanat alatt. Az efölötti bűntudata és végzetének tudata okozza hallgatását, amikor boszorkánysággal vádolják – tehát közvetve ez vezet halálához is. Schiller ebben a drámájában a szerelmet emberi gyengeségnek láttatja, amely halálhoz vezet. Johanna emberfölötti, nemtelen lény, akiből csak egy pillanatra tör elő a nő, és ez vesztét okozza.

Kleist szerelmi jelenetei mindig erotikusak. És nemcsak azért, mert részletező leírásúak, hanem mert a tiltott dolgok érzéki izgalma is társul hozzájuk. Az erény szeretetéről csak az Amphitryonban esik szó, de itt is abban az értelemben, hogy Jupiter vágyát tovább fokozza, hogy egy végsőkig erényes nőt csábít el férje mellől. Az együtt töltött éjszaka velőtrázó szexuális élményt jelentett, és tulajdonképpen ebből fakad a vígjáték tragikus oldala. Alkmene egy istennel töltötte az éjszakát, férje isteni verziójával, de ezután a földivel kell maradnia és élnie. Jupiter úgy kívánja meg Alkmenét, ahogy a herceg Emilia Galottit. Hatalmát kell használnia, hogy megszerezze. Alkmene tulajdonképpen viszontszereti, beleszeret az istenbe – s mivel vígjátékban vagyunk, nem hal szörnyet a légyott hatására. Testi épsége neki is, és Amphitryonnak is megmarad, addigi életüket viszont porrá zúzza az isteni vendég.

Kleist Schroffenstein családjának szerelmi erotikája az utolsó felvonásban kulminál, bár már az is szokatlan túlzás a kortól, hogy Ágnest meztelenül látja meg Johann. Amphitryon és Alkmene jelenetéhez hasonlóan az erotika itt is az elbeszélésben van: Johann elmeséli Ottokárnak, hogyan találkozott a meztelen jelenéssel, Alkmene kénytelen elmesélni Amphitryonnak, hogyan töltötte az előző éjszakát. A Schroffenstein utolsó felvonásában hasonló erotikus szöveg Ottokár kommentárja, ahogy Ágnessel való nászéjszakáját vizionálja, és közben párhuzamosan vetkőztetni kezdi a lányt. Kleist fittyet hány a polgári erkölcsökre: Ottokár ugyanolyan intenzitással udvarol a parasztlány Barabének, mint Ágnesnek, a vágy felülírja az erkölcsöt. Alkmene erénye is Jupiter vágya függvényében lesz érdekes, a vágyat fokozza, illetve önmagát kérdőjelezi meg, hiszen a történet azt állítja, hogy a legerényesebb ember is vétkezik, akár akarja, akár nem.

A legleplezetlenebb erotika a Pentheszileiában van. A vágy tárgya ráadásul férfi: az erotikus leíró részt itt Akhilleusz teste kapja. A szerelem színpadi pillanata nagyon hasonló Schiller Johannájáéhoz: a harcos nő meglátja ellenfele arcát, és abban a pillanatban kibillen szerepéből, és élni hagyja ellenségét. Johannához hasonlóan Pentheszileia bukását is ez a gyengeség okozza, a katonán eluralkodik nőisége, a szerelem. Az orléans-i szűz erotikamentessége fülledtté válik a Pentheszileiában. A háború mellett párhuzamosan zajlik a rózsaünnep orgiájára való készülődés. Maga a háború is erotikus formát ölt, nők harcolnak férfiak ellen, a küzdő felek kölcsönösen kívánják egymást, és a kép, ahogy Akhilleusz Pensztheszileia nyakszirtjére kíván taposni szado-mazo vágyakat hordoz. A harctéri küzdelem összemosódik az erotikus küzdelemmel. Pentheszileia nemcsak a görögök elleni háborút, de a szerelme ellen vívott csatáját is elveszíti. A jelenet, amelyben győzelme tudatában lefesti közös jövőjüket Akhilleusznak, mintha a Schroffenstein család nemcseréjének folytatása lenne. Egy győztes hadvezér beszél így a rabjához, akit ágyasává fog tenni – és mégis: Pentheszileia barátjának szólítja Akhilleuszt, és ezzel válik tragikus hőssé. Felül tudna emelkedni az eddigi rivalizáláson, mert őrülten szerelmes.

HALÁLOK

A tragédia totalitásának egyik fokmérője a halálok száma. A polgári szomorújáték ebben is visszafogott. Az Ármány és szerelemben, bár Miller kivégzése is felmerül, végül csak a szerelmespár távozik az élők sorából a miniszter lelkiismeretére terhelve halálukat. Az Emilia Galottiban is a szerelmesek halnak meg, Odoardo tragédiába illő öngyilkosság helyett az igazságszolgáltatásra bízza magát – ez a miniszter utolsó mondata is. Az Ármány és szerelem végkifejlete mégis tragikusabbnak tűnik, mert a szerelmesek egymás szeme előtt halnak meg, és a citromos vízzel való játék még a Hamlet párbajjelenetének izgalmát is megidézi. Bár Odoardo gyermekgyilkossága megrázóbb lehetne – görög sorstragédiába illik –, úgy tűnik, mintha Lessing nem aknázná ki a nagy tragédia lehetőségét: Lujza haldoklása közben leleplezi az ármányt, Emilia utolsó mondatával csak egy letört rózsáról szépeleg. A felismerés helyett esztétizál a befejezés.

Kleist: Pentheszileia, 2004. Nemzeti Színház
Rendező: Zsótér Sándor

Ezt a kiaknázatlan lehetőséget írja meg Kleist a Schroffenstein családban. Itt is apák végeznek gyermekükkel – a gyilkosság is kettős, a tévedés is, a leleplezés is, és így a tragikus hatás is. A halálozás már a shakespeare-i mintát kezdi követni, azaz van mellékes halál, van véletlen áldozat: Jeromost agyonverik Rupert udvarában. A virtuális hullák számát gazdagítja a két gyermek, a casus belli, Rupert vízbefúlt fia és Sylvester gyanús körülmények között elhunyt gyereke. A Romeo és Júliához hasonlóan a fiatalok értelmetlen halálával való szembesülés kell ahhoz, hogy a két család békét kössön. De Kleist aszimmetrikusra írta a két családfőt, így a béke is disszonáns lesz: Sylvester nem tud Rupertre nézni, amikor kezet fog vele.

Az orléans-i szűzben és a Pentheszileiában is hullanak a szereplők, a nagy tragikus háttérnek, a háborúnak köszönhetően. Johanna többeket megöl, a dráma zárlata egy gigászi vérengzés, amelyet Isabeau-nak élőben közvetít egy katonája. Schiller pedig annyira felszabadul a shakespeare-i tragédialéptékben, hogy még egy tiszta akciójelenetet is megír Johanna párviadalában a fekete lovaggal, amely persze a végzetét vetíti előre. A korszak legbrutálisabb halála mégis Kleist Akhilleuszának jut. Bár Pentheszileia nem öldököl nyílt színen, amit elmondanak róla, mindenkin túltesz. Őrületében megveszve lelövi, majd kutyáival közösen szétmarcangolja Akhilleuszt. Galotti letört rózsájából kannibál lesz.

A szerelem mellett a halál oka mindig valami félreértés. Valaki becsap valakit, és ez túl későn derül ki. A tévedés az Ármány és szerelemben és a Schroffensteinben lepleződik le a leghatásosabban, Schiller szomorújátéka ilyen szempontból tökéletesen szerkesztett, Lessing még nem kezeli ennyire bravúrosan a félreértéseket: a darab végére tulajdonképpen nem is tisztázódik leleplező erővel a helyzet, amely a gyilkossághoz vezetett. Mivel Kleistnél háttérbe szorul a becsület, a félreértés is színpadi helyzetté alakul. Senkit nem fognak megölni azért, mert mást mond vagy mást érez, és nem azt, amit kéne. Ruhacsere és őrület miatt halnak meg a szereplők. Az emberen kívül álló véletlen és felette álló erők hatása az ok.

A különbséget és a tragikus fokmérőt a féleértésre adott válasz jelzi. Schiller szereplői tudatosan végigszenvedik az ellenük forduló helyzetet, erkölcsi talapzatról hallgatnak. Lujza azért, mert szavát adta, Johanna azért, mert tudja, hogy ez a végzete. Lessing Emiliája esetlen hősnő, mindenről késve értesül, megölné magát, de végül azt sem teszi, apja kell, hogy megölje – ő az abszolút áldozat. Kleist Ágnese hasonló hozzá, sodródik az eseményekkel, hagyja, hogy Ottokár szerelmes suttogások közepette ruhát cseréljen vele, nem látja az utat, amely a halál felé viszi.

Kleist: Amphitryon, Akadmietheater, Bécs, 2009.
Rendező: Matthias Hartmann

Két valódi női főszereplője azonban, Alkmene és Pentheszileia idegrendszeri választ adnak a tragikus tévedésre. Alkmene önmagát analizálja, majd a drámairodalom legnehezebb sortie-jával  (egy "Ah!"-ba kell sűrítenie a felismerés súlyát)  a saját tragédiájává teszi a darabot. Pentheszileia válasza az őrület, az öntudatlan pusztítás, amelynek már semmi köze nem lehet a polgári szomorújátékhoz – a vegytiszta tragédia sajátja.

Az írás első része: Az utolsó tragikus triász: Lessing, Schiller, Kleist - 1. rész

Fotók forrása:

Ármány és szerelem: itt

Pentheszileia: itt

Amphitryon: itt