A swing szónak két zenei jelentése van: először is a szinkopált ritmus egyfajta sajátos, nüansznyi módosítását jelöli – és ebben az értelemben minden jó zenésznek saját swing-stílusa van. Második jelentése pedig egy zenetörténeti korszak (és annak jellemző ritmikája).

Az első, swing stílusnévvel fémjelzett felvételek az 1920-as években készültek az USA-ban és Angliában. Az a ritmus jellemzi őket, amely már egyébként is általános volt a jazzben, valamint egy ennél jóval nehezebben definiálható, megkülönböztetően vidám hangzás. Habár a swing a New Orleans-i jazz-kísérletekből született, Kansas City-ben és New York City-ben fejlődött tovább.

Kisebb zenekarok is játszanak ugyan swinget, a fontosabb együttesek általában nagyobbak mint a jazzbandák – ami részletesebben kidolgozott és átgondoltabb kompozíciót (valamint lejegyzést) követel meg, mint a jazz norma. A zenekarvezetők több energiát fektetnek a hangszerelésbe: próbálják elkerülni azt a káoszt, amit az eredményezhet, ha 12-16 zenész közösen improvizál. A jobb swing együttesek mindezzel együtt – a korszak csúcsán – bemutatták a lehetőségek teljes tárházát a spontán együttzenéléstől egészen a komolyan hangszerelt (és megírt) európai műzenéig.

A tipikus swing együttesben erős, meghatározó ritmus-szekció működik a lazábban kötődő fa- és rézfúvósok támogatására. Ezt később kiegészítették vonós- és énekesszekcióval is. Az improvizációs szint a hangszereléstől, az együttestől és a zenekarvezetőtől függően változik: általában a szólójátékos van a színpad közepén, aki zenésztársai támogatásával improvizál. A darabban több szólójátékos válthatja egymást – akik improvizálják saját szólamukat –, de az sem ritka, hogy két vagy három zenész improvizál egyszerre.

A swinget 1935 körül fedezte fel a közönség. Amikor egyre jobban terjedt az Egyesült Államokban, a konzervatív közönség – sok új popzenei stílushoz hasonlóan – ellenezte gyors tempója, időnként sikamlós szövegei és más kulturális asszociációi (különösen a zenét kísérő, időnként frenetikus tánc) miatt.

Még komolyabb ellenállásba ütközött a swing egyéb országokban: Németországban [a]http://www.shellac.org/wams/wnazi02.html[text]betiltotta[/a] a náci rezsim (a kapcsolódó afrikai és zsidó zenészek miatt – de lásd pl. a [a]http://www.imdb.com/title/tt0108265/[text]Swing Kids[/a]-et – Swingjugend). És annak ellenére, hogy a jazz a Szovjetunió korai éveiben elfogadottnak számított, hamarosan betiltották ott is, politikailag elfogadhatatlanként.

Az USA-ban a késő 1930-as és korai 1940-es évekre a swing vált a legnépszerűbb zenei stílussá – egészen addig, amíg át nem ültették (a ’40-es években) az énekelt pop-sztenderdekbe, amelyek a swing-elindította big band hagyományból nőttek ki.

A Dorsey Brothers-hez hasonló zenekarvezetők gyakran egyengették olyan énekesek karrierjét, akik szólóénekesként váltak népszerűvé (például [a]http://www.franksinatra.com/[text]Frank Sinatra[/a]).

A második világháború alatt a swing vesztett népszerűségéből: főleg azért, mert nehéz volt felszerelni egy „big band”-et – különösen akkor, amikor sok zenész (a tengerentúli) háborúban harcolt. A háborús gazdaság miatt a nagyzenekar utaztatását is nehéz volt megoldani, ezért inkább a 3-5 tagú combók váltak gazdaságosakká.

A harmadik ok az 1942-es és 1948-as lemezbetiltás volt – a zenész-unió sztrájkja miatt. 1948-ban egyetlen legális lemezt sem adtak ki, bár független kiadók továbbra is megjelentettek néhány felvételt. Amikor a betiltást feloldották 1949 januárjában, a swing új stílusokba fejlődött: például a jump blues-ba és a bebop-ba.

Bár a [a]http://www.countbasie.com/[text]Count Basie Orchestra[/a] és a [a]http://kenton.crispen.org/[text]Stan Kenton Orchestra[/a] még évtizedeken át zenélt együtt (új zenei stílusokat ötvözve repertoárjukba), ők már nem tartoztak az amerikai popzene főáramlatába. A késő 1990-es (1998-tól kb. 2000-ig) években ugyan volt egy rövid swing-revival mozgalom (amelyet olyan zenekarok irányítottak, mint a [a]http://www.bbvd.com/index2.html[text]Big Bad Voodoo Daddy[/a], a [a]http://www.daddies.com/[text]Cherry Poppin’ Daddies[/a], a [a]http://www.rcr.com/[text]Royal Crown Revue[/a], és [a]http://www.briansetzer.com/[text]Brian Setzer[/a]), a stílus mégis hamarosan elveszítette népszerűségét, mindazonáltal új életre keltve a [a]http://www.humankraft.hu/~bmarcell/keepswinging/?page_id=18[text]swing-tánc[/a]ot, amely ma is népszerű.

Scott Hamilton jókora felfordulást okozott, amikor felbukkant – a 70-es évek közepén – a jazz-szcénában. Olyan időben érkezett, amiben az ő mainstream dallamossága és swingelése (amely a bebop előtti [a]http://www.redhotjazz.com/Hawkins.html[text]Hawkins[/a] – lásd [a]http://www.dailymotion.com/alternativa/video/62351[text]video[/a] –, [a]http://www.welwyn11.freeserve.co.uk/LY_frameset.htm[text]Young[/a] és Webster – lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=kk7l1Z_mgKE[text]video[/a] – triumvirátusból nőtte ki magát) az uralkodó trenddel (a kísérletezéssel és a fúzióval) szemben állt. De Hamilton mégsem csupán egy újabb trendet képviselt – inkább stiliszta volt saját, egyéni hanggal.

Scott Hamilton 1954 szeptember 12-én született, a Rhode Island-i Providence-ben. A zenei ízlését erősen befolyásolta édesapja hanglemezgyűjteménye. 14 évesen professzionális harmonikajátékos volt, majd 16 évesen áttért a tenor szaxofonra, 18 évesen pedig megalapította első kvartettjét (Chuck Riggs –dob, Chris Flory – gitár, Phil Flanigan – basszus). 1976-ban New Yorkba költözött (ahol 1977-ben és 1982-ben Benny Goodman-el dolgozott). Első lemeze 1977-ben, zenekarvezetőként jelent meg Scott Hamilton is a Good Wind Who is Blowing Us No Ill címmel (ami egy veterán jazz-kritikus, Leonard Feather dicsőítéséből jött). 1978-ban A Tribute to Duke-on játszott kisegítő zenészként (Bing Crosby, Rosemary Clooney, Tony Bennett és Woody Herman mellett), ami a Concord kiadónál jelent meg. 1997-re mintegy 30 lemezt adott ki a Concord kiadónál.

Stílusa előbb keltett figyelmet és ellenállást, mint [a]http://www.wyntonmarsalis.com/[text]Wynton Marsalis[/a]-é, és ma ő számít a number one mainstream tenor szaxofonosnak a világon. Mindenesetre nem túl jó kottaolvasó: „Ki tudok böngészni valamilyen akkord-táblázatot, és tanultam némi elméletet. Azonban nem hiszem, hogy be tudnék ülni egy big band szaxofon-szekciójába.” Azonban ez csupán távol tartotta a session-zenéléstől, és még élesebbé tette hallását: „Ha valamit nem tudsz leírni, akkor azt emlékezetben kell tartanod.” Olyan Selmer szaxofonon játszik, ami idősebb, mint ő maga, miközben sztárrá vált e megújuló és újjáértékelt jazz stílusban – swing-korszakbeli tenort játszik, mintha semmi sem történt volna azután.

Szóval a Művészetek Palotája béli New Orleans Swing Fesztivál előző eseményeitől kissé elálmosodva várom, hogy egy igazi klasszis vidítson fel a játékával – és a projektvezető, Retkes Attila konferálása is mintha csak az én elvárásaimat visszhangozná. Szinte mellékesen jegyzi meg, hogy – ahogy ez eddig is szokásuk volt – ezúttal egy fiatal magyar zenész, Szalóki Béla játszik a fellépő legendás zenekarral.

Aztán elkezdődik a csoda(várás). Valóban elbűvölően játszik Scott Hamilton: csupa lágyság, dallam, kifogyhatatlan invenciózusság – csak éppen az az érzésem támad, hogy mindezt ezerszer és ezerszer hallottam (más, többé-kevésbé kitűnő zenészek előadásában). A muzsikusok kiforrott rutinnal mozognak a(z ezúttal „pszichedelikus” vetítés mentes) színpadon. Nekem mégis túl sok a rutin és a mosoly.

Leginkább a zongorista játéka tetszik (aki némiképpen [a]http://www.oscarpeterson.com/op/index.html[text]Oscar Peterson[/a]ra emlékeztet) kissé kortárs-klasszikus zongorastílusával, valamint a zenekarban – fiatal kora révén – „kakukktojás” dobos (a hagyományos, főként seprőző, pergőn fektetett dobverővel való játék, valamint a minimál-dobszerelés azonban nem sok teret hagy neki).

Ahogy hallgatom a réges-régi sztenderdeket, magam elé vizionálom a bárpultot s a bárt, aminek a hátterében ott duruzsol a jazz zenekar, és majd’ elalszom (hiába, néha untat az, amit már ezerszer hallottam).

Aztán megjelenik a színen a fiatal pozános, Szalóki Béla. A külseje nem sok jót ígér: potrohos, és öltönyös-nyakkendős ő is – de legalább fiatal! És egyszer csak elkezd lüktetni a ritmus: mintha a „nagy öreg” is élénkebben játszaná a jól bevált swinget, a felelgetős improvizációkat. És mintha (az eddigi tökéletes dinamika után) hangosabban hallanám a pozánt/kornetet.

Nagyjából egy órát játszott a Scott Hamilton Quartet, és csak egyetlen ráadást. Én mindenesetre megbizonyosodtam ezalatt arról, hogy mégiscsak a friss vért kedvelem, és kifejezetten élvezem – Boris Vian ide vagy oda – a fúziót (a klasszikus, kortárs, afro-, etno-, rock és ki tudja még milyen zenékkel). Vagy ha már régi kell, akkor inkább az autentikus jazzt (és nem a retrót, a nemzetit vagy még ki tudja mi módon felújított „New Orleans Swing”-et) szeretem.

A közönség mindamellett – ahogy a fesztivál többi eseményét is – nagyra értékelte Scott Hamilton koncertjét, és kisebb csalódást keltett az, hogy nem volt több repríz.

The Scott Hamilton Quartet:
Scott Hamilton – tenorszakszofon
John Pearce – zongora
Dave Green – bőgő
Steve Brown – dob

Közreműködik:
Szalóki Béla – pozán, kornet