Kocsis Zoltán 1990-ben ajánlotta fel, hogy minden év május 30-án, a születése napján jótékonysági koncertet ad a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára. Ő és az általa felkért kollégák barátok is ingyen vállalják a koncerten való közreműködést.

Az est színvonalát ez nem csökkentette, mindenki beleadott apait-anyait, bár szerintem Kocsis, ha akarna, sem tudna rossz koncertet összerakni. Ami szívfájdalmam volt, és egy kicsit monotonná tette az estét, az a következő: Bach, Bach és Bach.



Az elcsépeltebb I. Brandenburgi verseny helyett a VI. B-dúrt játszották, melynek érdekessége, hogy nélkülözi a hegedűket: a legmagasabb szólamot a brácsa képviseli. E változás pedig amiatt, hogy az első versenyben szükséges kürtösök valami miatt nem jelentek meg a koncerten.

Első blikkre az volt a benyomásom, hogy a Nemzeti Filharmonikusok művészeiből hiányzik a tűz, kissé vontatottan játszanak. A finálé táncos jellegű Allegro tétele azonban megváltoztatta a véleményemet: eddig azért játszottak kissé unalmasan, hogy ott megmutathassák virtuozitásukat. Persze ettől még az első kettőt is lehetett volna izgalmasabbá tenni. (Inkább úgy fogalmaznék, hogy Kocsis nagyon ragaszkodott az előírásokhoz, túl feszessé téve ezzel a darabot.)

A következő mű számomra sokkal üdítőbb volt és – nyilván ez a zongorának is köszönhető – több játékosság, változatosság volt benne. Amint Kocsis elsőként ütötte le a zongora billentyűjét, éreztem, ahogy megdermed a levegő.

Olyan helyen ültem, ahol nem láttam Kocsis jobb kezét, mégcsak a vállát sem láttam mozogni, így olyan volt, mintha csak bal kézzel zongorázott volna, a zongora többi hangját mintha egy láthatatlan erő varázsolta volna valamilyen láthatatlan helyről. Ezotéria ide, zsenikérdés oda, szerintem nem járok messze az igazságtól.

A zongoraverseny középső része egyébként igen hasonlít Telemann G-dúr fuvolaversenyének kezdő Andante tételére és bizonyított, hogy a "nagyobb" vette a "kisebbtől" át a témát.

Nem bírom ki, hogy ne írjam le: a szünet végén – amikor már majdnem mindenki ismét helyet foglalt – az igen nagy belmagassággal rendelkező Bartók Béla Hangversenyterem 2. emeletéről valaki – gondolom – véletlenül egy kenyeret ejtett le, mely a földszinten landolt. A közönség jót nevetett, személyi sérülés nem történt.



Az A-moll hegedűverseny szólistája Kuklis Gergely, a Filharmonikusok koncertmestere volt. Semmilyen hibát nem véltem felfedezni a játékában: könnyedén, frissen, fiatalosan zenélt. Igaz, nem is sikerült túl emlékezetesre a játéka, bár erre maga a darab sem adott túl sok lehetőséget. Kocsissal kapcsolatban meg ennél a darabnál jöttem rá, hogy úgy vezényel, ahogyan zongorázik: pici, finom, érzékeny mozdulatokkal. Nem önmagát szeretné mutogatni, sokkal inkább a zenét.

Az est utolsó darabja egy igazán mozgalmas és itt-ott gyönyörű dallamokban bővelkedő mű volt: Bach I. C-dúr zenekari szvitje. A francia és olasz táncok (pl. Gavotte, Burré, Menüett) jelentik itt a tételeket, melyek sorrendjét a zeneszerző bátran "keverheti", így az embernek –  a mozgalmasság miatt – mindig az az érzése támad, hogy na most lesz vége a darabnak, pedig újabb és újabb feszes ritmusú, tempóban nem túl különböző, ám izgalmas táncdallamok következnek. A műben valószínűleg mindenki megtalálta a saját szájízének megfelelő tételt.



A hangversenyt követően a közönség egy bankettre is hivatalos volt.

Nagyon szép és megható kezdeményezésnek (hagyománynak) tartom Kocsis felajánlását, az azonban még lenyűgözőbb, hogy a Müpa óriási terme – ez alkalommal is – majdnem teltházas volt.

Kocsis Zoltánnak pedig még nagyon sok ilyen, a nagyérdeművel együtt töltött születésnapot kívánok. Csak azt remélem, máskor kicsit változatosabb programmal rukkol elő...

A műsoron:

VI. B-dúr Brandenburgi verseny, BWV 1051,
F-moll zongoraverseny, BWV 1056

A-moll hegedűverseny, BWV 1041,
I. C-dúr zenekari szvit, BWV 1066.

Közreműködik: Kocsis Zoltán – zongora
Kuklis Gergely – hegedű
A Nemzeti Filharmonikusok művészei

Vezényel: Kocsis Zoltán