színház
2014. 06. 29.
Az utolsó tragikus triász: Lessing, Schiller, Kleist - 1. rész
Azonosságok és különbségek
Lessing, Schiller és Kleist jelen vannak a magyar színpadokon, de nem gyakori vendégek. Drámáik mintha félúton helyezkednének el a nagy, heroikus, klasszikus művek és a naturalista-realista forradalom darabjai között. Talán ez ejti zavarba a magyar színházat – pedig Shakespeare és Molière után ők is a kortársaink akarnak lenni. Ez a kétrészes összehasonlító tanulmány azt az ívet igyekszik bemutatni, amely a polgári szomorújáték megteremtésétől (Lessing), a kicsiszolásán át (Schiller) az újraértelmezéséig (Kleist) húzódik. Az első rész, a műfaji jellemzők mellett, a három szerző hősnőit mutatja be, a második pedig a szerelem és halál drámai alakzatait hasonlítja össze.
POLGÁRI SZOMORÚSÁG
Lessing találmánya, a polgári szomorújáték arra az egyszerűen forradalmi gondolatra épül, hogy a dráma szereplői kerüljenek közelebb a dráma nézőihez. A közelebb kerülés, a közvetlenség kérdését sok korszak felveti, és a válasz mindig más és más az adott kor körülményei szerint. Lessing korában új társadalmi réteg kívánta reprezentálni magát a színpadon – a polgárság.
Ha a dráma szereplői polgárok, a dráma témája is polgári kell, hogy legyen. Klasszicista szerzőként Lessing a francia klasszicizmus tragédiáinak gerincét adó vágy versus becsület polgáriasított formáját írta meg. A becsületre a polgári réteg tart igényt, a nemességnek már köze sincs hozzá – a vágyhoz annál inkább. A polgári szomorújátékok alapszüzséje az erényes polgárlány története, akit egy tisztes és egy tisztességtelen nemes is magáénak kíván. Ebben a történetben fogalmazódik meg a polgári réteg öntudata és félelme is. Öntudata saját értékei jogán jelenik meg, félelme pedig a hatalommal szemben fejeződik ki, amely ha szeszélye úgy hozza, még mindig eltiporhatja őt. Így a polgári szomorújátékok egyszersmind emancipáció-történetek is.
De miért szomorújáték? A kifejezés a vígjáték pandanja lehet, de a tragédiától való különbségét is jelenti. A polgári szereplők polgári helyszínt és polgári cselekményt eredményeznek, polgári indulatokkal. Anakronisztikusan mondhatnánk, hogy a polgári szomorújáték realista igényű. A tragédiacselekmények két alapeleme a szerelem és halál polgáriasult formában lép színre. A halálok száma általában maximum kettő, okuk mindig hosszan felvezetett, nincs véletlenszerű, motiválatlan öldöklés. A halál nem sorstragédiák eredménye, nem elkerülhetetlen – a szomorújáték attól lesz szomorú, hogy azon tévedések sorozatát mutatja meg, amely az egyébként elkerülhető halálhoz vezet.
A halálhoz vezető út a szerelem és ármány útvesztőiben kanyarog. A szerelmesek boldogságát azonban nagyon is hétköznapi hatalmak gátolják: apák és felettesek. A polgári erény csúcsa általában a női főszereplő, őt szereti meg egy "polgárlelkű", de nemesi származású fiú. Világnézetileg disszonánsnak tűnhet ez a tendencia, de valójában éppen azt hirdeti, hogy nem a származás döntő egy ember karakterében. Bár erényes lelkek alapvetően a romlatlan polgárság köreiben találhatók, a hatalmasok között is előfordulnak pozitív hősök – az ő szívük mindig a polgárokhoz fog húzni.
Lessing létrehozta a műfajt, Schiller pedig megírta a legjobb polgári szomorújátékot. Az Ármány és szerelem polgári díszletek között tár fel tragikus mélységet, következő darabja, a Don Carlos pedig már klasszikus, nagy színházi apparátust igénylő tragédia. Kleist a klasszicista tragédia zártságát rombolja. Formailag, de ami még fontosabb, gondolatilag is. A nézőre hatás közvetlenségét nem szociológiai szempontok alapján keresi, hanem zsigeri félelmek és vágyak megírásával. A becsület helyébe a borzadály lép (ld. Földényi F. László, Heinrich von Kleist - A szavak hálójában, 1999.), és ezzel művei egyszerre kerülnek közelebb az antik tragédiákhoz és a mi jelenünkhöz.
NŐK
Lessing címszereplőnője, Emilia Galotti és Schiller Lujza Millere az Ármány és szerelemben mindketten polgári hősnők. Nagy különbség köztük, hogy Lujza háromdimenziós figura, míg Emilia egy eszme szerepváltozata marad. Sorsuk követi a szomorújáték szüzséjét, bár Lujzába nem lesz szerelmes senki az őrnagyon kívül, ott az ifjú szerelmes Ferdinánd apja az első számú akadály. Emilia világraszóló szépség, akit festők vesznek ecsetjükre, Lujzát elsősorban tisztasága teszi vonzóvá az ifjú számára. Emilia mindent késve tud meg, így nem is tud önreflektív lenni, Lujza tisztában van az események jelentőségével, és artikulálni is tudja tragédiáját. Emilia passzív részese az eseményeknek, mindig csinálnak vele valamit: megfestik, feleségül veszik, elrabolják, megölik. Lujza kénytelen aktívan is működni: megjelenik Lady Milfordnál, parancsra megírja a végzetes levelet, és azzal, hogy tartja a szavát, közvetve előidézi a saját végzetét.
A polgári szomorújáték anyaellenes. A hősnő anyja mindig kétes személy, aki alapvetően szereti lányát, de nem felel meg eléggé a polgári eszménynek, vonzódik az ancien régime külsőségei iránt. Emilia és Lujza anyját is kerítőnek nevezik, férjük keményen szidja őket – Miller meg is veri nyíltszínen a feleségét. Ez felfogható komédiaelemként, ugyanakkor jelzi azt is, hogy az idealizált polgári eszmények képviselete sem egységes, küzdeni kell az érvényesülésükért.
A hősnők halálát mindig férfiak okozzák, közvetve és közvetlenül is. Emiliát az apja, Lujzát a szerelme öli meg. A lányos apák erényes figurák (Schiller kivitelezése itt is összetettebb), de túlságosan birtoklók. Odoardo Galotti és Miller is rajongásig szeretik lányukat, és ami még fontosabb, lányuk erényét. Az Emilia Galotti ennek a túlzásnak a drámája: Odoardo az erény nevében öli meg saját lányát. Miller közvetve járul hozzá lánya végzetéhez: Lujza azért írja meg a koholt szerelmeslevelet, hogy kihozza apját a börtönből. A polgári szomorújáték az erkölcsöt apa és lánya viszonyán keresztül dramatizálja.
A Schroffenstein családban Kleist megkettőzi ezt a családmodellt és a főhős szerepét. Ottokár és Ágnes is a szomorújáték családi hátterét viszik tovább, azzal a jelentős különbséggel, hogy a dráma szereplői ismét nemesek, nem polgárok. Ottokár apja elvetemültebb, rosszindulatúbb, a tragédia fő okozója – akár Ferdinándé; Ágnes apja szelídebb, viszont az anyja, Gertrúd konok – akár Lujza és Emilia családjában. Ágnes Ottokár nélkül nem tekinthető hősnőnek. Kleist a szomorújáték hős-hősnő dinamikáját egybegyúrja, és két egyforma, semleges nemű részre bontja. Ennek teátrális képe a végkifejlet, amelyben nemcsak a drámai funkciók, de a ruhák és a szerepek is kicserélődnek a két fiatal között.
Ebbe a típusba tartoznak Schiller Az orléans-i szűz és Kleist Pentheszileia című darabjai is. Két olyan nő, aki férfi szerepet játszik. Kleistnél ez nem meglepő, már a Schroffenstein szerepcseréje is megelőlegezi a későbbi darabok nem-játékait. Schiller ezt az egyéb műveitől idegen helyzetet úgy oldja meg, hogy Johannából nemtelen lényt csinál – se nem férfit, se nem nőt. Johannának időnként eszébe jut, illetve emlékeztetik rá, hogy nő, és nőként mi lenne a feladata, de valójában nem tekint nőként magára, és a környezete is különleges lényként viszonyul hozzá. Ezzel szemben Pentheszileia minden értelemben igazi nő, csak éppen egy fordított univerzumban él – egy olyanban, ahol a nők fegyvert viselnek, és ők vadásznak a férfiakra. A polgári szomorújáték jellemzői eltűnnek e két darabból. Az orléans-i szűz Shakespeare drámáira hajaz, királyok és nemesek között játszódik, s bár a szent életű Johanna paraszti származású, semmiféle társadalmi vetülete nincs történetének. A Pentheszileia pedig a mitikus görög időkbe helyezett közegével és az emberi psziché mélyrétegeit borzoló cselekményével a lehető legmesszebb kerül Lessing találmányától.
A tanulmány második része hamarosan olvasható.
Fotók forrása:
Emilia Galotti: http://www.robbertvanheuven.
A bosszú (Schroffenstein család): http://www.
Lessing találmánya, a polgári szomorújáték arra az egyszerűen forradalmi gondolatra épül, hogy a dráma szereplői kerüljenek közelebb a dráma nézőihez. A közelebb kerülés, a közvetlenség kérdését sok korszak felveti, és a válasz mindig más és más az adott kor körülményei szerint. Lessing korában új társadalmi réteg kívánta reprezentálni magát a színpadon – a polgárság.
Ha a dráma szereplői polgárok, a dráma témája is polgári kell, hogy legyen. Klasszicista szerzőként Lessing a francia klasszicizmus tragédiáinak gerincét adó vágy versus becsület polgáriasított formáját írta meg. A becsületre a polgári réteg tart igényt, a nemességnek már köze sincs hozzá – a vágyhoz annál inkább. A polgári szomorújátékok alapszüzséje az erényes polgárlány története, akit egy tisztes és egy tisztességtelen nemes is magáénak kíván. Ebben a történetben fogalmazódik meg a polgári réteg öntudata és félelme is. Öntudata saját értékei jogán jelenik meg, félelme pedig a hatalommal szemben fejeződik ki, amely ha szeszélye úgy hozza, még mindig eltiporhatja őt. Így a polgári szomorújátékok egyszersmind emancipáció-történetek is.
Anna Rosina Lisiewska: Gotthold Ephraim Lessing, 1767.
De miért szomorújáték? A kifejezés a vígjáték pandanja lehet, de a tragédiától való különbségét is jelenti. A polgári szereplők polgári helyszínt és polgári cselekményt eredményeznek, polgári indulatokkal. Anakronisztikusan mondhatnánk, hogy a polgári szomorújáték realista igényű. A tragédiacselekmények két alapeleme a szerelem és halál polgáriasult formában lép színre. A halálok száma általában maximum kettő, okuk mindig hosszan felvezetett, nincs véletlenszerű, motiválatlan öldöklés. A halál nem sorstragédiák eredménye, nem elkerülhetetlen – a szomorújáték attól lesz szomorú, hogy azon tévedések sorozatát mutatja meg, amely az egyébként elkerülhető halálhoz vezet.
A halálhoz vezető út a szerelem és ármány útvesztőiben kanyarog. A szerelmesek boldogságát azonban nagyon is hétköznapi hatalmak gátolják: apák és felettesek. A polgári erény csúcsa általában a női főszereplő, őt szereti meg egy "polgárlelkű", de nemesi származású fiú. Világnézetileg disszonánsnak tűnhet ez a tendencia, de valójában éppen azt hirdeti, hogy nem a származás döntő egy ember karakterében. Bár erényes lelkek alapvetően a romlatlan polgárság köreiben találhatók, a hatalmasok között is előfordulnak pozitív hősök – az ő szívük mindig a polgárokhoz fog húzni.
Lessing létrehozta a műfajt, Schiller pedig megírta a legjobb polgári szomorújátékot. Az Ármány és szerelem polgári díszletek között tár fel tragikus mélységet, következő darabja, a Don Carlos pedig már klasszikus, nagy színházi apparátust igénylő tragédia. Kleist a klasszicista tragédia zártságát rombolja. Formailag, de ami még fontosabb, gondolatilag is. A nézőre hatás közvetlenségét nem szociológiai szempontok alapján keresi, hanem zsigeri félelmek és vágyak megírásával. A becsület helyébe a borzadály lép (ld. Földényi F. László, Heinrich von Kleist - A szavak hálójában, 1999.), és ezzel művei egyszerre kerülnek közelebb az antik tragédiákhoz és a mi jelenünkhöz.
Anton Graff: Friedrich Schiller, 1791.
NŐK
Lessing címszereplőnője, Emilia Galotti és Schiller Lujza Millere az Ármány és szerelemben mindketten polgári hősnők. Nagy különbség köztük, hogy Lujza háromdimenziós figura, míg Emilia egy eszme szerepváltozata marad. Sorsuk követi a szomorújáték szüzséjét, bár Lujzába nem lesz szerelmes senki az őrnagyon kívül, ott az ifjú szerelmes Ferdinánd apja az első számú akadály. Emilia világraszóló szépség, akit festők vesznek ecsetjükre, Lujzát elsősorban tisztasága teszi vonzóvá az ifjú számára. Emilia mindent késve tud meg, így nem is tud önreflektív lenni, Lujza tisztában van az események jelentőségével, és artikulálni is tudja tragédiáját. Emilia passzív részese az eseményeknek, mindig csinálnak vele valamit: megfestik, feleségül veszik, elrabolják, megölik. Lujza kénytelen aktívan is működni: megjelenik Lady Milfordnál, parancsra megírja a végzetes levelet, és azzal, hogy tartja a szavát, közvetve előidézi a saját végzetét.
Lessing: Emilia Galotti, Nationale Toneel (NL), 2010.
Rendező: Susanne Kennedy
A polgári szomorújáték anyaellenes. A hősnő anyja mindig kétes személy, aki alapvetően szereti lányát, de nem felel meg eléggé a polgári eszménynek, vonzódik az ancien régime külsőségei iránt. Emilia és Lujza anyját is kerítőnek nevezik, férjük keményen szidja őket – Miller meg is veri nyíltszínen a feleségét. Ez felfogható komédiaelemként, ugyanakkor jelzi azt is, hogy az idealizált polgári eszmények képviselete sem egységes, küzdeni kell az érvényesülésükért.
A hősnők halálát mindig férfiak okozzák, közvetve és közvetlenül is. Emiliát az apja, Lujzát a szerelme öli meg. A lányos apák erényes figurák (Schiller kivitelezése itt is összetettebb), de túlságosan birtoklók. Odoardo Galotti és Miller is rajongásig szeretik lányukat, és ami még fontosabb, lányuk erényét. Az Emilia Galotti ennek a túlzásnak a drámája: Odoardo az erény nevében öli meg saját lányát. Miller közvetve járul hozzá lánya végzetéhez: Lujza azért írja meg a koholt szerelmeslevelet, hogy kihozza apját a börtönből. A polgári szomorújáték az erkölcsöt apa és lánya viszonyán keresztül dramatizálja.
Anton Graff: Heinrich von Kleist, kb. 1808.
A Schroffenstein családban Kleist megkettőzi ezt a családmodellt és a főhős szerepét. Ottokár és Ágnes is a szomorújáték családi hátterét viszik tovább, azzal a jelentős különbséggel, hogy a dráma szereplői ismét nemesek, nem polgárok. Ottokár apja elvetemültebb, rosszindulatúbb, a tragédia fő okozója – akár Ferdinándé; Ágnes apja szelídebb, viszont az anyja, Gertrúd konok – akár Lujza és Emilia családjában. Ágnes Ottokár nélkül nem tekinthető hősnőnek. Kleist a szomorújáték hős-hősnő dinamikáját egybegyúrja, és két egyforma, semleges nemű részre bontja. Ennek teátrális képe a végkifejlet, amelyben nemcsak a drámai funkciók, de a ruhák és a szerepek is kicserélődnek a két fiatal között.
Kleist: A bosszú (A Schroffenstein család), 2003.
Rendező: Ascher Tamás
Ebbe a típusba tartoznak Schiller Az orléans-i szűz és Kleist Pentheszileia című darabjai is. Két olyan nő, aki férfi szerepet játszik. Kleistnél ez nem meglepő, már a Schroffenstein szerepcseréje is megelőlegezi a későbbi darabok nem-játékait. Schiller ezt az egyéb műveitől idegen helyzetet úgy oldja meg, hogy Johannából nemtelen lényt csinál – se nem férfit, se nem nőt. Johannának időnként eszébe jut, illetve emlékeztetik rá, hogy nő, és nőként mi lenne a feladata, de valójában nem tekint nőként magára, és a környezete is különleges lényként viszonyul hozzá. Ezzel szemben Pentheszileia minden értelemben igazi nő, csak éppen egy fordított univerzumban él – egy olyanban, ahol a nők fegyvert viselnek, és ők vadásznak a férfiakra. A polgári szomorújáték jellemzői eltűnnek e két darabból. Az orléans-i szűz Shakespeare drámáira hajaz, királyok és nemesek között játszódik, s bár a szent életű Johanna paraszti származású, semmiféle társadalmi vetülete nincs történetének. A Pentheszileia pedig a mitikus görög időkbe helyezett közegével és az emberi psziché mélyrétegeit borzoló cselekményével a lehető legmesszebb kerül Lessing találmányától.
A tanulmány második része hamarosan olvasható.
Fotók forrása:
Emilia Galotti: http://www.robbertvanheuven.
A bosszú (Schroffenstein család): http://www.
Szerzők
-- Szabó-Székely Ármin --
További írások a rovatból
színház
A MáSzínház KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” előadásáról
színház
Interjú Pálffy Tibor színésszel külső-belső tényezőkről, színházi igazságról, és szerepről
