Ezúttal egyszerre volt jelen a két művészeti ág, sőt, némi performansszal is kiegészült Kardos Dániel improvizatív gitárjátékainak köszönhetően, melyek – a kiállítás és a versek témájához igazodva – a hullámzó, áradó, morajló vagy éppen lecsendesedő tengert idézték. A három költő "összeválogatása" nem véletlen, hiszen – ahogy ők is mondták – már korábban rájöttek, hogy hasonló módon gondolkodnak a világról, s ennek köszönhetően szívesen szerepelnek együtt.
 
Tomas Opitz, a Tobe Galéria tulajdonosa egy korábbi szereplésükön figyelt föl rájuk, s mivel megragadta a költészetük, őket kérte, hogy lírai eszközökkel is jelenítsék meg a tengert a hangulatos kis galéria falai között.



Ricardo Parra, a caracasi születésű, New York-ban élő építész-fotográfust egyébként már fiatal kora óta érdekli a tenger. A Tobe Galériában kiállított fotósorozat képei a művész különböző utazásai során készültek különböző tengerekről.

De nem az utazási irodák plakátjairól ismert azúrkék, pálmafás, napfényes tengert örökítette meg Parra, hanem a viharfelhőktől sötétlő, hullámzó, ködbe burkolódzó sós víztömeget. A napszakok is inkább a hajnal, az alkony vagy az este. A szürke, a fehér és a sötétkék színek dominálnak a képeken.

A három költő versei is igazodnak ehhez a tematikához, az ő lelkükben sem a végtelenségig édesített "Beach – sunshine" kép él a tengerről, mely egyébként is összetett szimbólum. A versek tematikája nem maga a tenger-motívum, sokkal inkább az a hangulat, állapot, ami egy, a gyönyörű és végtelen tengernek direkt hátat fordító ember lelkében uralkodhat.



Haraszti Ágnes többek között a Kiönteni a sietségben című versét olvasta föl, mely asszociatívan követi és ábrázolja más kontextusban a tengernek háttal álló ember lelkiállapotainak sorát.

"kiönteni a sietségben a fáradt olajat a konyha padlójára
évekig mosni a csúszós sárga vért odalentről hiába
a vad kakast megenni a szelídet mindig különzárni
gyűjteni a fehér rózsa szirmát amíg nem lesz egy kosárnyi
nem hullhat a sötét idegen haj az idegen párnára"

Izsó Zita A hit fokozatai című költeménye abszurd kezdőképével is ráerősít arra a költői világra, amit mind a három alkotó képvisel. Költészetükön át is igazolódni látszik, valóban nagyon hasonlóan látják a világot, hasonlóan élik meg az eseményeket életük tengerén.

"Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést."

A versblokkok közötti gitár improvizációk nagyszerűen kötötték össze a műsort. Kardos Dániel improvizációi érezhetően ráhangolódtak a három költő világára, szöveg és dallam egymásra talált.



Mesterházy Fruzsina Kimondani című verse sem lógott ki a bús-keserű versfolyam tematikájából. Írása egy szerelmi bánat metaforikus elbeszélése a patak-selyemsál analógiára építve.

"Felmentünk a hegyre.
Csöndben  álltunk a ritka
levegőtartományban.
Nyakból leomló selyemsál:
a hegyről  lezúdul egy patak.
 
A patak forrása nem lehetek,
nem lehetsz.
A selyem enged a víz iramának,
de a szív félrever,
nem ismeri a patak zúgását.
 
Valakivel lélegezni.
Meghallani, amit nem lehet.
Kimondani az elfelejtett szavakat.
A sál eltűnik, de arcodat
a patak nem sodorja el."
 
Az est zárásaként Tomas Opitz mondott köszönetet a fellépőknek, majd baráti beszélgetéssel és a hozzá dukáló könnyű nyári fehér borok kóstolgatásával folytatódott az este.

Fotó: Herbert Aniko