Mindenesetre igyekeztem megfelelően felkészülni, adva magamnak és a swingnek még egy esélyt. Próbáltam fellelni az ominózus Boris Vian helyeket, hogy megtaláljam a választ: mi a teendő, ha az ember kapcsolatba lép a swinggel: mit kell felvenni, mit kell gondolni, hogyan kell viselkedni?

A lényeg, hogy helyén tudjuk kezelni azt a tényt, hogy itt szórakoztatásról van szó, semmi másról. Ha ez működik, akkor minden rendben van. Nem itt, helyben találják fel a spanyolviaszt, és nem merülnek/merítenek érzelmi/intellektuális mélységekbe.

Ilyesmiken rágódom, és várom a „pszichedelikus” vetítést, amikor megjelenik a házigazda és moderátor, Retkes Attila. Megtudjuk tőle, hogy a swing különböző árnyalatait fogjuk hallani, és – legnagyobb megkönnyebbülésemre – tánctanítás is lesz (amin persze nem tudok részt venni).

A [a]http://www.jazzsteps.hu/[text]Jazz Steps[/a] vezetője, Finok Zoltán[/a] (klarinét, szaxofon) igyekszik otthon érezni magát a színpadon, de még zavarban van egy kicsit. Interakcióit szemlélve végül rájövök, hogy nem koncertről van/volt/lesz szó, hanem performanszról. (Valójában nem performansz, hanem show, de próbálok artisztikusan fogalmazni – elvégre a MüPában vagyunk). Performanszként pedig a zenészek számok közti megnyilvánulásai ugyanolyan súllyal esnek a latba, mint maga a zene. Tehát döntő és alapvető fontosságú a közönséggel való kapcsolattartás minősége, amiben Urbán Orsolya énekesnő siet Finok segítségére.

A legszebb megnyilvánulás az volt, amikor a háttérbe szoruló dobos fogta a pergőjét meg a seprűt, és előreült – nem bírván elviselni, hogy háttérbe szorult. Aztán Almási pozanszólója volt látványos: tekintve, hogy előbb szétszedte, majd összerakta a hangszerét, mindezt játék közben. Reflektáltak is erre a nem mindennapi teljesítményre a kevésbé gesztus-központú zenésztársak.

A repertoár hangulati ingadozásai a kíméletlen talpalávaló csúcsairól lassan bolyhodzó szerelmi szálakon vezettek tovább: The man I love; Nat King Cole: Love; Benny Goodman – Charlie Christian: Airmail special (egy kis mentegetőzéssel megspékelve, ugyanis tegnap a csehek eljátszották már ugyanezt.) – nos, nem estem tőle hanyatt.

Az olaszoktól minden kitelik – gondoltam. Az olasz skanak is remek hagyományai vannak, amik kiterjednek a külső megjelenésre (maffiózó-jelmez). Hiszen a swing meg a ska nem is áll oly távol egymástól!?

Egy virgonc fiatalember ül a zongorához, és eljátszik egy ismeretlen – swingtelen lüktetésű – kasszikust. Miután meggyőződünk virtuozitásáról és hiteles előadásmódjáról, feltűnik a Herbert Christ nevű, őszülő halántékú gentleman. Ő az egyetlen német a [a]http://www.milanojazzgang.com/[text]bandá[/a]ban. Állítólag nem is szerepelt a műsorfüzetben, csakúgy bejött. Ennek ellenére egész jól trombitál! (Mint utólag kiderült, mégis szerepelt a neve a programajánlóban.) Bejelenti, hogy ne számítsunk tinglitangli folklórra, mert ők hard-jazzre specializálódtak!

A bandában jócskán akadnak őszülő fejek, így levonom azt a következtetést, hogy ez a zenekar büszkélkedhet a legmagasabb átlagéletkorral (valamint – feltehetően – a legnagyobb rutinnal, tapasztalattal és kiforrottsággal). Valóban, a zenekar több mint 30 éve alakult. A zongorista (és szaxofonos) Mauro Porro az egyetlen, aki „rontja a statisztikát” a maga 22 évével, ugyanakkor egyáltalán nem marad alul játékával a „nagy öregek” között. Claudio Nisi, a tubás a legidősebb tag, életkorára nem derül fény. A klasszikus fúvós-szekcióban van Claudio Parelli, aki kornet, klarinét, alt- és szopránszaxofon tudása mellett operaénekesként is megállja a helyét. A ritmusszekciót – a zongora mellett – a bendzsó képviseli; dob – szívfájdalmamra – nincs.

Jönnek a már megszokott „tunes of the twenties”, a megszokott nevekkel és anekdotázó megszakításokkal: Benny Carter, Duke Ellington, Louis Armstrong, a Nagasaki és – „kísérletként” – a Mood indigo. A fúvós-szekcióban gyakori mozgások, hangszercserék, elhallgatások vannak. Az előadásmódban ugyanakkor felfedezni vélek – a rutin mögött – valami „többletet”: mélységet, megéltséget, azaz olyan dolgokat, amelyeket erénynek számítok a zenei beszédben. Itt mindenki polihisztor, és behatóan ismeri a fúvóshangszerek természetét.

A koncertek végére viszont nem lettem vidámabb, és nem változott meg az életem – nem fogok beiratkozni valamilyen swing-tanfolyamra még egy jó darabig. Viszont megtudtam, hogy a „swinging” szó azt is jelenti, hogy valaki egyidejűleg 3, vagy annál több személlyel létesít szexuális kapcsolatot. Lehet, hogy Boris Vian valami ilyenre gondolt?

Jazz Steps:
Urbán Orsolya – ének
Finok Zoltán – szaxofon, klarinét
Almási Attila – pozan
Bér Zsolt – trombita
Nagy Iván – zongora
Oláh Zoltán – nagybőgő
Berdisz Tamás – dob (helyettes volt, mert a törött lábú Herboly László állítólag a közönség soraiból figyelte a színpadon vicceskedő figurákat.)
Almási Attila – pozan, trombita

Milano Jazz Gang (Olaszország):
Claudio Perelli – kornet, klarinét, altszaxofon, szopránszaxofon, ének
Andrès Villani – baritonszaxofon, altszaxofon
Mauro Porro – zongora, C-melody szaxofon, klarinét
Claudio Nisi – tuba
Luca Sirianni – tenorbendzsó, gitár
Herbert Christ – trombita, kornet