Az egércirkusz és a Hol lakik a kisegér? mesegyűjteményei után egy picit kisebb formátumú kötetben az idei könyvfesztiválra megérkezett Borisz, a kandúr. A gyűjteményes kötetek inkább Szutyejev meséire emlékeztető szerkezetet alkalmaznak, háromnegyed oldalas képek, alatta kevés szöveg, egyszerű mondatok, egyszerű történetek.

A Borisz, a kandúr szintén rövid történeteket tartalmaz, de a külalakja sokkal jobban eltalált, mondhatni gyerekbarátabb. Magyarországon nagyon kevés az olyan könyv, ami igazi képeskönyvnek (Bilderbuch) számít, olyan pedig még kevesebb, ami szókincsénél és a mondatai hosszánál fogva alkalmas arra, hogy az olvasni tanuló gyerekek számára is azonnal sikerélményt kínáljon. Borisz pedig ilyen. A vékonyka, alig ötvenoldalnyi kötet igazi szövegterjedelme jó, ha három gépelt oldalt kitesz, viszont az olvasni tanulónak azonnali sikerélményt biztosít: "Kiolvastam egy könyvet, nyolc mese volt benne!"



Maguk a történetek egyszerűek, néhol kicsit túl didaktikusak. Borisz nem egy bonyolult lélek, örül, hogy a bagoly segít neki, nem bánja, ha autó válik a fürdőkádjából, nagyon lelkes és segítőkész, amikor a babakocsit kell kimentenie a folyóból.

Erwin Moser mindhárom kötetére jellemző, ami a mi Marék Veronikánkra is: kicsiket és nagyokat egyaránt lelkesít és elvarázsol. A történetek mintha egyenesen a gyermeki fantáziából erednének, például a Simici, a kandúr (Hol lakik a kisegér?) című történetben a megtervezett házak, vagy a gyakran előforduló, meglehetősen furcsa járművek. A kedvencem persze a ház tetejéből előbukkanó propeller. Moser a vicces szójátékaival, amiket a fordítás sajnos nem igazán adott vissza, és a festői képeivel (maga illusztrálja a könyveit, ebben is hasonlít Marék Veronikára) gyorsan bevonja olvasóit sajátos világába.


Az évszakokat felölelő nagyobb kötetek történetei közt nincs összefüggés, keresztül-kasul olvashatóak a könyv szövegei, a színes illusztrációk segítik a gyerekeket az önálló történetalkotásban vagy a történetek újramondásában. A szereplők kedves karakterek, segítőkészek, kalandvágyóak, akikkel igazából nem történik semmi különleges. Leképezik a gyermeki fantáziát és világlátást. A képek önmagukban is megállják a helyüket és az apró kis részletek segítségével új történetek alapjai is lehetnek.

Nyelvileg a történetek gyermeki, de nem infantilis szókészletettel íródtak. Sajnos ezt a fordítás nem mindig tudta visszaadni, itt-ott maradtak apróbb germanizmusok is a szövegben, ami miatt eredeti nyelven a történetek sokkal mulatságosabbak. A magyar szövegben nem képződik le, ami a németben igen, hogy a történetek néha olyanok, mintha két gyerek mesélné el egymásnak hétköznapi, ám mágikus világszemlélettel átitatott életük apró történéseit.

Moser legtöbb hősének neve is van, vagy névadásra kerül sor a történetben (Incike, az egér, Az egércirkusz), a szokatlan nevek által megteremtődő báj közelebb hozza az olvasóhoz az ismeretlent, idegent, első látásra talán félelmetest. A legtöbb történet hőse egy-egy kisegér, de szerepelnek a történetekben sirályok, baglyok, nyestek s vadmalacok is.

Tér, idő és az arányok szintén a gyermeki világlátást tükrözik, és a felsorolt állatok egymáshoz való viszonya is a gyermeki animizmussal rokon, hiszen sem a bagoly, sem a nyest nem eszik egeret a történetekben.


Mindhárom kötet kiválóan alkalmas kicsiknek esti felolvasásra, a kis alakú könyv pedig első, gyakorló, önálló olvasáshoz is kitűnő, mindenképpen érdemes lenne a kiadónak ezzel a formátummal tovább dolgozni, hiszen a szülők táskájába pont belefér, s ha épp nincs időnk úton-útfélen felolvasni, a képek akkor is fogva tartják a gyerekeket, legalább egy rövid ügyintézés erejéig garantáltan.

A Már tudok olvasni! stemplit pedig a mai napon boldogan nyomta rá, a betűvetést és betűszántást idén elsajátító Zsófi lányom.