Az északi szerzőkért lassan már hagyományosnak számít rajongani, pláne, mióta bejöttek a képbe a finnek, többek között Aino Havukainen és Sami Toivonen a Tatu és Patuval, Tove Jansson a Mumin-sorozattal vagy Timo Parvela az Ella kalandjaival. Az 1961-ben született grafikus, Markus Majaluoma köteteit, így a kifejezetten ironikus-humoros, s főként (család)apa nézőpontú Apa!-sorozatot korábban már számos nyelvre lefordították, illetve díjazták. Az említett sorozat középpontjában Rózsadombiék, elsősorban pedig a családfő, Rózsadombi Benedek áll, egy borzas, véreres szemű, munkában megfáradt, hajszolt alak, aki ennek ellenére, de főleg három zsenge korú gyermeke kedvéért, a jól megérdemelt pihenés helyett mégis hajlandó abba az irányba – azaz jelen esetben a közeli kikötőbe – indulni, ahonnan masszívan "kalandszagot fúj a szél". 

Ha azt nézzük, az Apa, irány a tenger! története túl sok meglepetést, vagy újdonságot/csavart nemigen tartogat az olvasó számára, a benne felvázolt egyetlen nyári délután és este valójában semmiben sem különbözik a többitől. A gyerekek, Oszi, Vejnő és Annamari (utóbbi "nemcsak raccsol, de minden lehetséges módon selypít is") egy fárasztó munkanap után ráveszik apjukat egy kikötőbeli kirándulásra, ahol aztán furábbnál furább kalandok történnek velük. Úgymint hatalmas hajók bámulása, kacsázás a vízparton, idős tengeri medvék tarkón dobása, szülői felügyelet nélküli hajókázás stb. Természetesen ezeket a fura eseményeket is ez a minden szempontból tökéletlen, gyakorlatilag némi hipszteres hányavetiségre hajazó család idézi elő, már csupán a jelenlétével. Ahogy megjelennek, vagyis inkább szó szerint felsorakoznak előttünk, az már önmagában is vicces, sőt, röhejes. Amikor a könyv lapjain mozgásba lendülnek, az olvasó lelki szemei előtt kis túlzással élve egy modern, börleszkbe hajló rövidfilm jelenik meg, de minimum egy házi készítésű szupernyolcas, amit akár az említett családdal mindig végtelenül ironikus hangnemben értekező Putkela úr, a nyájas nyugdíjas szomszéd is készíthetne.

A mozgalmas, látványvilágukban nekünk, magyaroknak pláne a laza összevisszaságban elheverő tárgyak, lerúgott csizmák, borzas hajak és lyukas zoknik miatt részben a "svéd hagyományokat", részben pedig tipikus fázisfotókat idéző rajzokon Apa nemegyszer a csapat élén halad, szájából pipa lóg: ő maga a megtestesült lazaság. Mindenki nyugodt és kúl, az elrajzolt alakok jártukban-keltükben szinte lebegnek a járda fölött. Hatalmas köveket is visznek, meg kiskocsiban a dédi antik ingaóráját, illetve az Anatómia művészeknek című könyvet, 345 színes, képes melléklettel. És még ki tudja, mi minden mást. Mert hát jó, ha kéznél van valami, amit aztán nagy ívben a tengerbe lehet hajítani, s persze így tesznek ők is (a jó szülő nyilván nem), ez pedig nem is annyira meglepő, már csak azért sem, mert tudjuk, a gyerekek általában szeretnek ilyen, s ehhez hasonló furcsaságokat művelni. Aztán, ha ez mind még nem lenne elég, szereznek egy ócska hajót is, amellyel végül zátonyra futnak, és a parti őrség menti ki őket. Mondhatni, átlagos nap ez, nem is vitás. 

Amit Markus Majaluoma ebben a kötetben leginkább eltalált, az nem a rendhagyó mesében vagy a szemet gyönyörködtető illusztrációkban rejlik. A "titok" sokkal inkább abban keresendő, hogyan hozható kellemes összhangba a magyar nyelvbe egyébként jól átültetett ironikus, kissé fanyar, de mindenképpen egyedinek számító szövegbeli humor a hozzá tartozó képekkel úgy, hogy közben valamiért mégsem hiányoljuk az egyéb extrákat. Hanem megelégszünk azzal, ami a hétköznapokban egy kissé flúgos családdal történhet. Vagy, sokkal inkább azzal, amit a családfő nézőpontjából mindebből megtapasztalhatunk, ez pedig, bizonyos tekintetben máris kevésbé számít hétköznapinak.