Később persze leesett a tantusz, hogy a swingben nincs semmi szürreális, sőt meglehetősen konkrét, szigorú szabályoknak engedelmeskedő műfaj. Egészen alkalmas arra, hogy iparszerűen űzzék, és kiszolgálják a kommercializmus kénye-kedvét (persze ezt csak suttogva és mellékesen jegyzem meg).

A swinget állítólag azért „találták föl” a 20-as évek végén, hogy ellensúlyozza a háború, meg a gazdasági válság csüggetségét és kétségbeesését: „Az emberek köszönik, de nem kérnek több gondolkodós jazzt - annál inkább búfelejtést kínáló, könnyed tánczenét”. Cserébe a zenészeknek sem kellett sokat agyalni: a zenekarvezető megírta a kíséretet, amibe az impró alig-alig fért bele.

Az említett időszak óta kissé megkopott, és átértelmeződött a swing státusza. Bár szubkultúrává módosult, mégis terjedelmes és elhivatott közönségbázist tudhat maga mögött.
Kíváncsian vártam tehát, hogy milyen jelentést hordoz így, a 21. század hajnalán: átkeretezve, a táncperkettről az elit zenehallgatók szentélyébe ültetve.

A MüPában rendezett 3-napos swingfesztivál remek alkalomnak kínálkozott, hogy oldódjon a fogalom körüli homály: jazz, nem jazz, hot vagy cool, és felelevenedjenek a forró New Orleans-i éjszakák. A világmegváltó gondolatokat pedig már régen kigondolták: marad a kedélyes múltidézés és a precíz hagyományőrzés.

Az estét az egyik legrutinosabb magyar jazz-zenekar, a [a]http://www.hotjazzband.hu/[text]Hot Jazz Band[/a] nyitotta. Tolmácsolásukban illusztrált jazztörténeti kisokost láthattunk-hallhattunk, amelyben helyet kaptak a 20-as, 30-as évek amerikai és magyar klasszikusai. Az énekes és trombitás Bényei Tamás a számok közt hosszas útmutatást tartott arról, hogy éppen kinek a tiszteletére mit hallunk, és miért pont azt. Felmerült Fats Waller, Duke Ellington és Ella Fitzgerald neve, valamint kakukktojásként Charlie Chapliné. (Az ő jelenléte azóta sem tisztázódott.) Szó esett revival-dixielandről és mainstream-jazzről, 2 szám erejéig pedig előkerült a bendzsó (a háromujjú, ám annál invenciózusabb gitáros, Django Reinhardt számában), később pedig - néhány szám erejéig - Bolba Éva, a jazzdíva státuszra esélyes énekesnő.

A koncert második felében a magyar múlt került reflektorfénybe. A számok előadásában a korhűség, a retro-feeling volt a legfeltűnőbb, s különösen az énekre volt ez igaz. Ugyan csak pillanatokra, de sikerült eltüntetni az évtizedeket, melyek az egykori füstös, piros-bársonykanapés, aranyfüggönyös kluboktól elválasztanak.

A repertoárban felbukkantak a legfontosabb slágerek - ám szigorúan csak slágerek: Dolecsko Béla egy szerzeménye, Orlay Jenő: Az én babám című száma, valamint a Szomorú Vasárnap. Bényei a számok közt anekdotákat és poénokat sütött el, olyannyira szívügyének tekintve a showmanség küldetését, hogy abba még a közönségénekeltetés is belefért a Tudom, hogy van neki című dalban.

Egyórás koncertjükkel megnyerték a közönség tetszését, korrektül kielégítve az elvárásokat: profizmus, kiszámíhatóság, egyenletes minőség és precíz játékmód. Nagyrészt lendületes, gyors és könnyű nóták, icipici lassú romantikával.

Ami azonban engem illet, ennyi konkrétság és kiszámíthatóság, egyszerű összeszedettség és megszokottság egyáltalán nem üdített fel – épp’ ellenkezőleg.

A második felvonást úgy harangozta be a moderátor, hogy most meghalljuk, milyen a cseh nyelvű jazz. A banda egyébként visszatérő vendége és díjnyertese a magyar és európai hagyományőrző swing-fesztiváloknak.

Jakub Shaffer zongoravirtuóz és majdnem-bigbandje, a [a]http://www.jakubsafr.cz/[text]Shaffer’s Riffers[/a] foglalta el a színpadot: 4 fúvós, gitár, bőgő és dob. Valamint egy göndörhajú, piros szaténruhába öltözött, Ernyei Petra nevű énekesnő, aki úgy nézett ki, mintha egy második világháborús romantikus filmből lépett volna elő. Rájátszott zavarára, amit az angol beszéd kötelezettsége váltott ki belőle, ám mindezzel együtt is bájos jelenség volt.

Az ő előadásuk is igyekezett humorban bővelkedő lenni: a dobos „túlperformálta” magát terjedelmes gesztikulálásával, és Shaffer is látványosan virtuózkodott. Az énekesnő majdnem minden szám után bemutatta a zenekart - talán azért, mert tudta, hogy a cseh neveket nehéz memorizálni.

A meghirdetés ellenére egyetlen cseh nyelvű szám sem hangzott el. Végül a közönség néhány tagja szóvá is tette ezt, rögtönzött kívánságműsor-bekiabálásokat engedve meg magának. Erre a zenekar eljátszotta - állítólag - egyetlen cseh nyelvű számát, amely valóban szokatlanul hatott így, swing-kontextusban.

Egyszerűnek és közvetlennek tűntek, ám a gyors ritmus és a lelkesedés ellenére is kissé monoton volt – profizmusa ellenére - az előadás.

Az ilyen koncertek - véleményem szerint - hatásosabbak lennének egy klubban, ahogy a Hot Jazz rendszeresen rész is vesz táncmulatságokon: jelen formájában a swing tényleg szürreális hatásokat hordozott, a pop-artos, „pszichedelikus” vetítésről nem is beszélve.


Hot Jazz Band:
Bényei Tamás – trombita
Fodor László – klarinét
Bera Zsolt – harsona
Szili Róbert – gitár
Juhász Zoltán – nagybőgő
Galbács István – dob

Jakub Safr és a Shaffer's Riffers (Csehország):
Jakub Šafr - zongora, zenekarvezető
Ladislav Koucký – trombita
Tomáš Černý - altszaxofon, klarinét
Filip Markes - altszaxofon, klarinét
Rudolf Musil - tenorszaxofon, klarinét
Marek Rejhon – gitár
Martin Zpěvák – bőgő
Jan Kubeš – dob
Petra Ernyei – ének