Megnéztem a térképet, az enyém egy csillagos ház, az utcában a kettő szemközti ház is az.

Természetesen mindig tisztában voltam vele, hogy a házaknak van története. Régebben, a Nap utcában a lépcsőház padlómozaikján álló évszámot átlépve mindig arra gondoltam, hogy ez a ház régebb óta áll itt és őrzi lakóinak álmait és vágyait, mint ahogy megszületett volna a mozi 1895 decemberében, a párizsi Le Salon Indien du Grand Caféban. Szerettem a Nap utcát, szerettem a házakat, szerettem a sebhelyeket a falakon, amiket mindig '56-os lövésnyomoknak képzeltem, és amik mostanra el is tűnnek lassan a Corvin-projekt és a felújítások, átépítések kapcsán.

Korábban Kelenföld Városközpontban laktam a város felett, egy tízemeletes panel tizedik emeletén. Lehet, hogy rossznak kellett volna éreznem a helyzetet, de nekem a húgommal eltöltött évek és az Eötvös Collegium után ott volt először saját szobám, otthon éreztem magam. Kipörgettem az ablakot, és néztem a hegyek oldalát. Lestem a szemközti lakót, akiről, jó filmszakosként mindenféle borzalmat képzeltem. Szinte mindig gyalog mentem fel a tizedikre, mert klausztrofóbiás vagyok – nem szállhatok be a liftbe, ha a wc ajtót is nyitva hagyom. Mikor lent jártam, mindig megkérdeztem a fickót, aki locsolt, hogy szerinte tényleg nőni fog még? A ház. Nem nőtt. Sőt, fogyott, kifogyott magából. A Felsőerdősor fogadott be, azután a Nap utca, az örökké hiányolt és emlegetett. Azután az Üllői út, majd a Kinizsi. Mindenhol fontos dolgok történtek. Minden megtörtént már ezeken a helyeken. Nehéz volna felsorolni.

Azután jött a Szív, és a Terézvárosban otthon érzem magam újra. Egy nagyon tarka, barátságos és öntudatos kerület a VI. Itt újra a magasban lakok, újra gyalog járok fel, és újra elfoglalom nap mint nap a megfigyelő helyemet. Az éghez közelebb könnyebb gondolkodni. A házról, amire rálátok, megtudtam, hogy 1944-ben olyan emberek kényszerlakóhelye volt, akiket összegyűjtöttek, megbélyegeztek és tudatosan meg akartak semmisíteni, sokuk valószínűleg gettóba, majd haláltáborba került, szinte felfoghatatlan.

A lakás, amiben lakunk, akkor még nem létezett, egy ráépítés eredménye, de most már elválaszthatatlanul a ház része. Akkor még én sem léteztem, de most már a részese vagyok mindennek, ami előttem történt, annak is, olyan lettem, mint ez a ráépített lakás. Így kerültem, később érkezőként, a ház fölé, amire vigyáznom kell. A történetbe, amire emlékeznem kell. A város fölé. A városba.

Forrás: https://www.facebook.com/csillagoshazak?fref=ts

A város körülöttem folyamatosan változik, lélegzik, él, átalakul és emlékszik. Itt fent ülve, nézve az eget és a háztetőt, ingatlanos szlengben a francia panorámát, vigyáznom kell rá és meg kell értenem. Ez felfogható. A múltjával és az én benne töltött tizenhárom évemmel mind rám van bízva.

A csillagos házak 2014. június 21-én emlékeznek, részletek: http://www.csillagoshazak.hu/