Charlie Siskel, aki korábban Michael Moore-ral is dolgozott együtt (a Kóla, puska, sült krumpli című film producere volt), talán a lehető legavatottabb, és legmotiváltabb személlyel, a Maier életművét felfedező történésszel, John Malooffal együtt vállalkozott arra, hogy elkezdje és dokumentálja ezt a nehéz és bizonytalan kimenetelű nyomozást.

Azzal minden bizonnyal már a forgatás elkezdése előtt tisztában voltak, hogy nagyon nehéz dolguk lesz, Vivian Maier ugyanis szegényen, elhagyatottan halt meg, hozzátartozói nem voltak, legalábbis nem tartotta velük a kapcsolatot, az utolsó helyet, ahol lakott, korábbi neveltjei tartották fent neki. A dokumentumfilm készítői nem tudtak tehát másokhoz fordulni, mint a gyakorlatilag egész életében dajkaként dolgozó fotós korábbi munkaadóihoz, valamint az azóta már felnőtt, valamikor a nevelése alatt álló gyerekekhez.

A hagyományos interjú-riportfilmekre jellemző hosszabb-rövidebb, tartalmuk alapján hol összekapcsolt, hol pedig egymással szembeállított epizódokban adott válaszok, illetve az azokból rekonstruálható élettörténet-töredékek alapján azonban jóval több következtetést lehet levonni a beszélőkről, mint magáról Vivian Maierről. A megszólalók többségén már csak a dajkájukhoz és alkalmazottjukhoz fűződő, az általuk elmondottak alapján meglehetősen személytelennek tűnő kapcsolatuk alapján is világosan érződik, hogy hiteles forrásoknak csak fenntartásokkal tekinthetők. Megszólalásaik során érződik, hogy meg akarnak felelni a film céljának és a kérdezőknek, leginkább azt mondják, amiről úgy gondolják, hogy elvárják tőlük, és ami véleményük szerint jól hangozhat, illetve érdekes lehet egy ilyen filmben. Otthonuk legszebben berendezett sarkában, legmutatósabb foteljeikben, ünneplőbe öltözve ültek le a kamera elé mindannyian, és szinte kivétel nélkül valamennyien a saját, Vivian Maier életében betöltött szerepüket és jelentőségüket igyekeznek hangsúlyozni. Sokatmondó azonban, hogy legtöbben pontosan emlékeznek, hogy Maier folyton fotózott, állandóan a nyakában lógott a kamera, azonban arról, hogy milyen képeket készített, általában nem tudnak semmit sem mondani. A realitásoktól saját szerepe körülírásakor azonban talán az a korábbi munkaadója rugaszkodik el a legjobban, aki azt állítja, hogy Vivian Maierhez kevesen álltak igazán közel, de ő elmondhatja magáról, hogy közéjük tartozott. Nem sokkal később pedig bevallja, hogy miután munkaviszonya megszűnése után, évekkel később összefutott vele az utcán, meg sem állt, hogy váltsanak néhány szót egymással, mert éppen valami dolga volt.



Talán célravezetőbb lett volna, ha a film készítői egy kicsit másfajta interjútechnikát választanak, és hagyják, hogy a megszólalók hosszabb-rövidebb, egymással közvetlen kapcsolatban nem álló történeteket mondjanak el, és aztán azokat egymás mellé illesztve kibontakozhatott volna valamifajta mélyebb összefüggésrendszer, ami alapján mindenki önálló következtetésekre juthatott volna, megfogalmazhatta volna magában a benyomásait. A megszólalók azonban nem csak megosztják velünk, hanem maguk kommentálják, erősen szubjektív módon értelmezik is azokat az eseményeket, amikről beszámolnak, határozott, ám legtöbb esetben igen banális, nem egyszer pedig borzasztóan hatásvadász és erőltetett állításokat fogalmaznak meg Maier személyiségéről és élettörténetéről. Ezek a szubjektív következtetések pedig sokszor egymásnak ellentmondó állításokhoz vezetnek, amik Vivian Maier nehezen kiismerhető személyiségén túl arra is utalnak, hogy ezek az emberek nem igazán figyeltek rá, és nem sok mindent tudnak elmondani róla.

Jó példa erre az a jelenet, amikor az egyik szereplő beszámol arról, hogy Vivian Maier nem szerette, ha hozzáérnek, és egyszer durván ellökött egy férfit, mert azt hitte, erőszakoskodni akar vele, holott az csak segíteni szeretett volna neki, hogy le ne essen egy magaslatról, ahová felmászott fotózni. Ennek alapján pedig a beszélő rögtön levonja a következtetést, hogy biztosan valami szörnyű dolog történt vele gyerekkorában, molesztálták, vagy valami hasonló.

A film felépítése pedig mintha indokolná a kevésbé árnyalt, gyakran sematikus megfogalmazásmódot, a mű címe (Vivian Maier nyomában, Finding Vivian Maier) és dramaturgiája olyan, mintha egy délutáni, kissé hatásvadász ismeretterjesztő filmet néznénk valamelyik csatornán, amit alapvetően meghatároz a sokatmondás kényszere. Az ilyen filmekben általában alkalmazott túlzó és gyakran zavaró illusztrativitásra jellemzőek az olyan jelenetek, amikor például John Maloof elmondja, hogyan talált rá teljesen véletlenül Vivian Maier képeire egy árverésen egy leragasztott dobozban, a kép pedig hirtelen egy mesterségesen megvilágított, leragasztott dobozra vált.

Ezeknek az esetlenségeknek az ellenére is rendkívül figyelemreméltó azonban a film vizuális ereje, ami elsősorban a rengeteg, megfelelő ritmusban és sorrendben adagolt Maier-képnek, valamint a fotóművész saját készítésű, archív home-videóinak köszönhető. A fotók és a felvételek részletei mindig a megfelelő időben és helyen tűnnek fel, egyértelmű tehát, hogy Maloof a Maier-életmű avatott ismerője. Az áradó képanyag jóval többet mond a megidézett életszakaszokról, mint bármelyik, magát Vivian Maier közeli ismerőseként, vagy egyenesen barátjaként megnevező megszólaló. A filmben megszólaltatott amerikai fotográfus, Joel Meyerowitz pedig a képek és Maier vélhető alkotói módszerének elemzése során nagyon találóan rámutat a leglényegesebb pontra, ami sokat elárul a személyiségéről is: a fotókon világosan látszik, hogy a rajtuk szereplő különböző társadalmi rétegekből származó emberek megnyíltak előtte, Maier tehát kapcsolatba tudott lépni velük, annak ellenére, hogy ismerősei többnyire igen zárkózott, magába forduló emberként jellemezték.

Charlie Siskel filmjének legnagyobb erénye, hogy nagyon sok mindent elmond Vivian Maier művészetéről, még ha a személyéről és az életéről néhány elnagyolt és talán túlzottan felületes megállapítástól eltekintve – mint például hogy zárkózott volt, kissé furcsa és nem túl kedves – nem is. Ami nem feltétlenül baj, és nem is biztos, hogy távol áll egy olyan alkotó szándékától, aki magánéletében igen rejtőzködő volt, és soha nem hozta nyilvánosságra a képeit.

Vivian Maier nyomában (Finding Vivian Maier)
Színes, fekete-fehér, feliratos, amerikai dokumentumfilm, 83 perc, 2013

Rendező: Charlie Siskel, John Maloof
Forgatókönyvíró: John Maloof, Charlie Siskel
Zeneszerző: J. Ralph
Operatőr: John Maloof
Producer: John Maloof, Charlie Siskel
Vágó: Aaron Wickenden

Szereplő: Vivian Maier, John Maloof, Mary Ellen Mark, Phil Donahue

Bemutató dátuma: 2014. június 12. 
Forgalmazó: CinefilCo Kft.
Korhatár: