Azzal kell kezdenem, hogy nincs ember, aki megmondhatná, hogy a kortárs magyar elbeszélő prózában mi történik – kezdi előadását Szirák Péter. Húsz-huszonöt éve még jobban látszottak a terület határai, ami a minőséget illeti, és jobban látszott az is, hogy mi történik – jut hasonló következtetésre, mint Kulcsár Szabó Ernő tegnap a költészetben zajló folyamatokat illetően. Ma már a minőségi és a nem minőségi elbeszélő próza elhatárolása is gondot jelent; egyfelől a szövegtúltermelés miatt, másfelől azért, mert a korábbiakhoz képest kevésbé kezdeményező, kevésbé kísérletező kedvű az irodalom is. Az is okolható ezért a jelenségért, hogy ma az íróság erősen függ a piactól.

Lehet, hogy elfogultság – mondja Szirák –, de a két nagy vállalkozáshoz, Esterházy Harmonia Caelestiséhez és Nádas Párhuzamos történetek című művéhez fogható munka nem született az utóbbi közel másfél évtizedben, és az e két mű által hitelesített tendenciák továbbra is fennmaradtak; ilyen a múlthoz, méghozzá nem is a közelmúlthoz fordulás, és ilyen a családregényi jelleg. Mindkét mű a huszadik század második világháború alatti és azt követő időszakát faggatja. A múlt faggatása pedig rendszerint kapcsolatba hozható a család tematikájával; az ábrázolt családok jellemzően szétesőek, tipikusan hiányzik az apa. Az "aparegény" kvázi műfaji csoport lett. Jellemző azonban az is, hogy a családregényekből hiányzik a kortársi téma; ennek akár szociológiai okai is lehetnek – az amerikai kortárs elbeszélő prózában például megtalálható ez a vonulat.
 
A másik tendencia, amely a kortárs magyar elbeszélő prózában megfigyelhető, az a gyermek elbeszélő, a gyermeki nézőpont felbukkanása. A sort a Sorstalanság (Kertész Imre, 1975) nyitotta, ahol a kiskamasz elbeszélő infantilis nézőpontjára volt szükség ahhoz, hogy a borzalmak elbeszélhetőek legyenek. Az Egy családregény vége (Nádas Péter, 1977) kisiskolás elbeszélője egy család szétesésének történetét mondja el, a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! (Garaczi László, 1995 és 1998) egyszerre olvasható fejlődésregényként és családregényként, a gyermeki és felnőtti perspektíva kontaminálódik a szövegekben. A fehér király (Dragomán György, 2005) szintén családregény, és szintén a gyermek hangján szólal meg az 1980-as évek Romániájában, A hóhér háza (Tompa Andrea, 2010) egy fiatal lány visszaemlékezése az 1989 decemberi romániai forradalomra, A kilencedik (Barnás Ferenc, 2006) kilencéves fiú szemszögéből látjuk, hogyan szenved egy kilencgyermekes család a nincstelenségtől és az apai zsarnokságtól. Megemlíthetők itt Szvoren Edina novellái a Pertu című kötetből, és legújabban Esterházy az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatban is egy kisfiút tesz meg elbeszélőnek; az elbeszélés itt a Mintha élnélhez hasonlóan szerveződik, vagyis mintha a gyermek és a felnőtt nézőpontja keveredne benne.

Szirák kiemeli még az utazás toposzát és az utazási regényt mint műfajt. Ezek közül Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című művét, Krasznahorkai László műveit és Csobánka Zsuzsa Majdnem Auschwitz című könyvét említi – utóbbi családregény is egyúttal. A paródia, ahol az irodalom önmagára hajlik vissza, szintén eleven kérdése a kortárs magyar elbeszélő prózának; a szövegek találkozása nem szükségképpen jár együtt humorral. Az önidézések, magánmitológiák által is működtetett szövegek közt felsorolja a már említett Márk-változatot, Bodor Ádám, Garaczi, Cserna-Szabó András, Kiss Ottó nevét.

Miután néhány szövegen közelebbről is megvizsgáljuk a gyermeki elbeszélő nyelvének működését, Bónus Tibor beszél Molière-ről, pontosabban a Tartuffe-ről, melyet a tanúságtétel, a hazugság, képmutatás és a hit természete felől közelítve elemez. A tanúságtételt, az érzékelhetővé tételt egyfajta fordításmozzanatként értékeli, amennyiben valamely hozzáférhetetlen, titkos dolgot – legyen az például a fordítás esetében a nyelvi idióma – kell nyilvánosan hozzáférhetővé tenni valamely közvetítői aktus, reprezentáció által.

Krasznahorkai Lászlóval két délutáni előadónk beszélget este, sok gazdag történet meséltetik el, utazásról, többek között, hiszen délután is az utazási regény kapcsán került szóba. "Már háromévesen elsétáltam otthonról – mondja –, a menés nem volt gond, volt már vagy kétéves tapasztalatom benne. Apám jogász doktor volt, sokan jöttek hozzá, egyszer egy bácsi, aki jogi tanácsért jött, rám nézett, és azt mondta: itt van ez a szatyor meg az üres üveg, kisfiam, hozzál nekem holnapra bort. Én tényleg fogtam ezeket, és átsétáltam a szomszéd faluba, a szüleim persze pánikba esve kerestek, Gyulán laktunk akkor, hetykén mentem Gyulavárig, ott fogtak el, ezeket persze csak a szüleim elbeszéléseiből tudom, én csak arra emlékszem, hogy mennyire boldog voltam, hogy egy oldalkocsiban ülhettem, fönt a motoron ült a zsaru, vitt hazafelé, én az oldalkocsiban feszítettem boldogan. Volt, hogy a helyváltoztatás kényszer volt, akit felvettek az egyetemre, annak kötelező volt azonnal bevonulni katonának, de csak tizenegy hónapra kellett, én abban a tizenegy hónapban megnyertem a fogdabajnokságot. Aztán, ha az ember elhagyta a nappali tagozatot, le kellett töltenie a maradékot. Az első alkalommal világossá vált a Szegedi Egyetem jogi karán, hogy én nem szeretnék ide járni, kriminálfilozófiával akartam foglalkozni, így neveztem el azt, hogy az ember Dosztojevszkijjel foglalkozik. Egy barátom, aki később pénzügyminiszter lett, azt találta ki, hogy mivel a katonai adminisztráció lassú és pontatlan, ha elég gyorsan költözöm, egyszerűen nem tudják majd, hogy hol vagyok."

Elmondja, hogyan jött-ment eztán négy-öt éven keresztül, így lett csillés a komlói bányában, volt istállószolga, éjjeliőr a tehenészetben, és így nevezték ki művházigazgatónak – méghozzá rögtön hatnak. "Az elvágyódás valóban benne van a véremben – mondja –, de a családoméban is; az egyik ősöm feltehetőleg Marseilles környékén működő kalóz lehetett a nagy francia forradalom után." Németországba 1987-ben jutott ki, Mészöly Miklós segítségével, DAAD ösztöndíjat kapott Nyugat-Berlinbe. "Végtelenül sokkolt. Először láttam színeket. Nagyon megviselt, de jól – tulajdonképpen így van az ember a paradicsommal."
 
Szirák Péter utal rá, hogy Krasznahorkai egy interjúban azt nyilatkozta, csak egy mondatot szeretett volna írni, amely egyedi, amelyet még sosem hallott az olvasó. "Csak a lehetetlen az, ami megéri, hogy a ’68-as párizsi diákokat idézzem. Nem sikerült persze, kezdetben írtam egy mondatot, aztán abból lett egy másik, majd abból egy harmadik. Nem egy világmegváltó mondatra gondoltam különben, úgy gondoltam, hogy egy ember élete erre van belőve; hogy egy embernek tulajdonképpen egy mondata van, ezt aztán vagy el tudja mondani, vagy nem."

Fordítóihoz fűződő viszonyáról is kérdezzük, hiszen számos nyelven jelentek már meg a könyvei. "Mindig követem a fordításokat – mondja. Szorosan együtt dolgozom minden fordítómmal. Volt, hogy egy fordítóm dolgozott szorgosan a saját tempójában, de nem kérdezett tőlem, én pedig segíteni akartam, de ez olyan volt, mint amikor egy futóhoz futás közben be-behajolsz egy pohár vízzel, hogy mondd, nem vagy szomjas?"
 
Kitér a fordítás nehézségeire és szépségeire, külön mű létrehozásának tartja a jó fordítást. Könyvbemutatókra is igyekszik mindig magával vinni a fordítót, és jelezni, hogy tulajdonképpen két mű van; az egyiket ő írta, a másikat pedig a fordító. Abba ő egyetlen szót sem írt, vesszőt sem, pontot meg pláne. "Azt a tényt szeretem mindig az olvasó tudomására hozni, hogy a fordító egy hős, aki fizetség nélkül, árnyékban dolgozik."