PRAE.HU: Hogyan talált rá erre a különös történetre?

A fantázia az én esetemben is talált tárgyakat tisztogat, piszkol és vegyít: valóság elemeiből építkezik. Volt egy hajléktalan ismerősöm, akinek elszerették a nőjét, majd a nő nemsokára meghalt. Volt egy gimnáziumi pajtásom, aki Kanadából hazaköltözve jobb híján a mi osztályunk találkozójára jött el. Volt egy osztálytársam, aki vissza tudott kapaszkodni a hajléktalanságból. Van egy barátom, aki rendőr, s korábban Németországban dolgozott. Valamint van egy ember Szegeden, aki nap mint nap füles sapkában hegedül a Dugonics téren. Mondták neki, hogy belekerült egy könyvbe. Azt felelte, nem tud olvasni. Ha tudna, akkor sem találhatná meg magát benne. Nem magát találná meg egyikőjük sem. Az irodalom már csak ilyen.

PRAE.HU: Milyen forrásokból merítette tapasztalatát a hajléktalanok mindennapjainak ábrázolásához?

Először elolvastam minden hozzáférhetőt. Aztán elmentem mindenhová, ahová csak beengedtek. Majd pedig megpróbáltam elfelejteni mindazon a tényeket, melyeket e hosszan tartó és testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt nagyon kemény munka során jegyzeteimben összegyűjtöttem. Ekkor kezdődhetett el az írás. A könyvben található térkép pedig nem a valóságos Szegedre mutat. El lehet igazodni vele abban is, de a könyvbéli térkép elsősorban a regény világának forgatókönyve. Hamis, ha odatalálsz, ha nem – hogy újra idézzek a régi, kedves versből.

PRAE.HU: A könyv olvasása során végig az volt az érzésem, hogy ez inkább rólunk szól, hétköznapi emberekről. Mintha a hajléktalanokon keresztül fogalmazódna meg a mi viszonyunk a hajléktalanokhoz. Ez a szemszög mennyire ábrázolja a mi világunkat?

Nagyon örülök, hogy így érzi. Egy könyvnek nem mindig az anyaga a témája. Bár az anyag bizonyos mértékig mindig fontos, engem írás közben, témaként elsősorban nem a hajléktalanok érdekeltek, hanem rajtuk keresztül az emberi lény a hajléktalanság körülményei között. Egyébként pedig minden aprólékos irodalmi vizsgálat és látomás arra jó leginkább, hogy nézőpontot képezzen az olvasó számára. Egy olyan kilátót, ahonnan az olvasó ember újszerűen tekinthet rá saját magára, tapasztalatokat gyűjthet magáról. Hiszen az önismeret a legfontosabb dolog a világon, nem igaz?

PRAE.HU: A hajléktalanok számára mi jelenti a túlélést? Hogyan lehet az utcát túlélni, vagy másképp mondva, hogyan maradhat az emberi lélek életben?

Nem muszáj belehalni. A test utcai túlélésének megvannak a maga bevált rutinjai. Elsősorban nem a hajléktalanok szoktak megfagyni. Bele lehet tanulni. Az igazi kérdés valóban inkább az, hogyan maradhat meg épen a lélek – bármi legyen is az. Én azt tapasztaltam, hogy a lelket a napirend tartja meg. Az önfenntartásra ráépülő bonyolult programrend, amely valójában a földi életünk. Számunkra is, nem csupán a hajléktalanoknak. Ez például egy hasonlóság.

PRAE.HU: Az utcán sokkal jobban felértékelődnek az emberi kapcsolatok, mint a "hétköznapi" társadalomban? Mennyire akart az érettségi találkozón megismert szövevényes érzelmi háló, és a Robot vezette nyolcas csapat között kialakult egymásra utaltság között párhuzamot vonni?

Nem akartam párhuzamot vonni a két csoport között, és nem gondolom azt sem, hogy a hajlékosok rideg és önző világához képest a hajléktalanság őszinte körülményei között bezzeg felértékelődnek az emberi kapcsolatok. A két csoport ebben a tekintetben egyszerűen azonos. Egyforma a kapcsolatok szövevényessége, egyforma a fontosságuk. A hajléktalanok: emberek. Könyvem általam is belátható mondandója, meglehet, csupán ennyi. Minden homo: ember. Minden emberi lény részesül a faj esendőségéből és méltóságából. Nincsen kivétel. Nem szabad, hogy legyen. Az volna a közös feladat, hogy ne lehessen.

PRAE.HU: Szeged városa mitikusan jelenik meg a regényben. A könyv belső felén még egy Szeged térkép is helyet kapott, amin be van jelölve Robot csapatának napi útja. Nekem az első gondolatom az volt, hogy ez egy labirintus, egy igazi útvesztő. Vajon az életben is hasonló útvesztőkben járkálunk, mint a szereplők?

Sokan közölünk bizonyára. Az én figuráim útja azonban hangsúlyozottan nem ilyen: ők a lehető leggazdaságosabban kötik össze a ferences reggelit a máltaiakkal, a máltaiakat a ferences vacsorával, majd a ferenceseket a Moszkvai körúttal. Robot teljesítménye éppen az, hogy kiszabadítja az övéit a világ labirintusából. Minden nagy géniusz ezt teszi. A probléma inkább az, hogy nem minden időnek, térnek, közösségnek jut olyan géniusz, aki kivezethetne az útvesztőből. Robot csapatának története éppen ezért azon közösségeknek is a története, amelyeknek nem jutott Robot.

PRAE.HU: Miért ennyire negatív a Tisza jelentése?

Hát, igaz, ami igaz: egyrészt nyilván azért, mert én magam csak a húszas éveim közepén, az egyetemi tornaórákon tanultam meg úszni. Összesen egy életmentő mellúszásra futotta, azóta is félek a víztől. Másrészt viszont nyilván azért, mert Szeged (Trianon mellett) az Árvíznek köszönheti az identitását. A víz elpusztította a történelmi várost, és felépített, felépíttetett velünk egy rekonstrukciósat: a Tisza azt tesz velünk, amit csak akar. Ezt, szerintem, érdemes észben tartani. Miheztartás végett.

Többször megjelenik a könyvben a helyettesítés motívuma. Azt mondja Noszta: "Ő most éppen arról beszél nekem, hogy végeredményben senki nem tehet meg senki helyett semmit." Nem veszi le ez egy kicsit az egyéni felelősséget az emberről, pontosabban fogalmazva nem éppen a részvét számolódik fel ezzel?

Az a felismerés, hogy végeredményben senki nem tehet meg senki helyett semmit, szerintem éppen, hogy visszaadja az embernek az egyéni felelősséget, amit egyébként, általában olyan nagyon próbál globális szinten is elkerülni. Nem, nem tudod áthárítani a felelősségedet, a feladataidat senkire. Senki nem oldja meg az üdvösségedet helyetted. Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei. És ezzel a felismeréssel, szerintem, a részvét lehetősége sem számolódik fel. Egyáltalán nem, sőt, új alapot nyer: ha senki nem élhet senki más helyett, akkor nem marad semmi más, csak a részvét, az együttérzés, a részvétnek és az együttérzésnek az a tevékeny formája, amit együttélésnek nevezünk. Kísérői, társai, tagjai vagyunk egymásnak. A többi mesebeszéd: fabula vagy ideológia.

PRAE.HU: Egy helyen azt írja: "Ahogy megfigyeltem, az emberek általában arra számítanak, hogy a szenvedésektől bölcsebbek lesznek. Én azt tapasztaltam, hogy nincs ilyen összefüggés. Nincs bölcsebbé válás, nincs nemesedés. Csak a fájdalom van, és nem kapsz a fájdalomért cserébe semmit. Talán még igazi szenvedés sincs." Ez szerintem eléggé radikális kijelentés, főleg a keresztény kultúrában, ahol szinte minden a szenvedésre épül. De ha nincs a szenvedésnek realitása, akkor minek van?

Valóban, magam is úgy gondolom, ez az egyik legmélyebb kérdés, amely a könyvemmel kapcsolatban felvetődhet. Én magam protestáns vagyok, nem gondolom, hogy bármit önerőből ki lehetne érdemelni. Bár a nemzeti himnuszunk is erősen állítja, a saját szenvedésnek valójában nincs köze a bűnhődéshez. Nincs ilyen összefüggés. Jézus Krisztus szenvedése által előre megfizetett a bűneinkért. Ez a helyettes áldozat az üdvösségünk kizárólagos záloga. És ezek után már sem a helyettesítés, sem a szenvedés követése nem vezet tovább. Helyettesítés nincs, a szenvedés értelmetlen. Ez számomra elsősorban azt jelenti, hogy a megváltás művéhez képest az emberi helyettesítésnek és az emberi szenvedésnek egyáltalán nincs megváltó erejű realitása. Egyébként azonban, sajnos, iszonyatosan reálisak. Hiába fordítjuk el a tekintetünket, itt vannak a szemünk előtt. Könyvemmel erre kívántam rámutatni. Őszintén remélem, hogy ezzel senkit sem bántottam meg az ő hitében.

PRAE.HU: Robot kabátja, mondhatni, emblematikus jelentésű, hiszen ez a kabát a személyiségét is jelképezi. De mit jelent a rajta lévő felirat: Annapurna, 1953?

Annak idején az apósomnak volt egy pólója, amelyen ez volt a felirat: a hegy neve és a dátum, egy hegymászó expedíciónak kívánt emléket állítani a ruhadarab. A hegymászást elhasznált, rossz metaforának tartom, a barlangászat például sokkal érdekesebb, szerényebb, bátrabb, decensebb tevékenység, de ha már egyszer hegymászás: jó lenne, ha a Csomolungma mellett más hegyek is szóba kerülhetnének néha. Hiszen nem mindig a legmagasabb és a leghíresebb hegyek a legnehezebbek, nem igaz?