Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kerengnek az olvasó fejében, miután (másodszor is) letette a Susánka és Selyempinát, ha hatalmába kerítette a regény sajátos valóság-értelmezése, melyet talán el lehetne intézni pár olyan szókapcsolattal, mint "posztmodern textualitás" meg "az elbeszélés lehetetlensége" - de nem érdemes. Bán Zoltán András ugyanis azáltal, hogy ezt a "posztmodern szemléletmódot" beemeli a konkrét történetbe-cselekménybe, a szemléletmód egyúttal meg is szűnik szemlélet és mód lenni. Bán prózájában a mesélő (eleinte és látszólag) az Agyközpont. (Aki (amely?) Zsigó bátya, a történet "klasszikus értelemben vett" főszereplőjének elméje, gondoljuk hamar.)

Az Agyközpont a jelentésíró sejtek felterjesztett megfigyeléseiből igyekszik kibogarászni a történéseket. Azaz nagyjából azt, hogyan szeret bele (beleszeret-e) Zsigó bátyánk, a "közepesen vén dalszínházi kottatáros (és alkalmi súgó)" Susánkába, a kis pincérnőbe, s hogyan ébred rá, hogy a lány valahol az álmok és a valóság közötti mocsaras területen nem csak Susánka, de Selyempina is, a nimfomán kéjlány…

Bán az Agyközpont és annak tevékeny szerepének megteremtésével nagyszerű narratívát teremtett, s az ez által nyújtott lehetőségeket ki is használta, amennyire csak lehet. Az Agyközpont (így a narrátor) néha nemigen hiszi el a jelentések tartalmát (magát a cselekményt), néha megbotránkozik rajtuk, sőt egy-egy szóvirágot, nyelvi leleményt (amelyek kiötlésében igencsak otthon van az író - lásd "beszédjárkáló" vagy Zsigó bátya "szívrerogyott térde") vagy jobb-rosszabb poént ("ételművész" vagy a hálóharisnya, mint Susánka "egyik viselt dolga") a poétikus hajlamú, a mókás kedvű vagy épp a pajzán jelentésíróra fog. És legfőképpen: bosszankodik a jelentések folyvást felbukkanó ellentmondásain.

Mert Bán gondosan ügyel arra, hogy a maga fizikai valójában semmi se legyen elképzelhető és könnyedén lelki szemeink elé tárható - hiszen "fizikai való" nem létezik és nem létezhet, legfeljebb a mondjuk-úgy-valóságnak a jelentésírók által észlelt, netán csak vélt szegmenseiről beszélhetünk. (Igen, tudjuk, másutt is ettől "poszt" a posztmodern - ám a Susánka és Selyempinában a "létezhetetlenség" ily’ kihangsúlyozása úgy fordítja ki a valóságból a regényt és a regényt valóságból, ahogy tették azt annak idején Brecht kísérletei a színházzal.) Igaz mindez a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig mindenre, például Selyempina dús fanszőrzete borotvált; Susánka haja a fekete, a vörös és szőke minden árnyalatában pompázik; Susánkának szappanra is alig telik, s hatalmas ruhatárát bárki megirigyelné… (Nota bene: mindezen - sikeres - törekvések után az olvasó "kép-zeletének" eltompítására legalábbis vitatható a(z egyébként szép) borítón található nőalak ésszerűsége, mely megadja azt, amit kizárólag a szöveg által nem kaphatnánk meg: egy hozzávetőleges másolatot a szöveggel elmaszatolni próbált Susánka-képről.)

Túl - vagy épp innen − a textualitáson, a konkrét cselekmény viszonylatában is kérdéses minden papírra vetett szó valósága: a regény első szavai azonnal felvetik a lehetőséget, hogy Zsigó bátyánk voltaképpen megőrült, s az Agyközpont több ízben utal a lehetőségre, hogy Susánka (és így Selyempina) "csak" Zsigó bátya elméjének szülöttje. Erre rímelnek a már említett folytonos ellentmondások is, melyek egyre csak erősödnek és sokasodnak (a regény vége felé Susánka igen rejtélyes módon eltűnik, ám ennek ellenére még többször lehet találkozni vele) - nem is derül ki, vajon "létezik-e" Susánka (és Selyempina) a hajdan-volt és egyúttal korunkbeli Budapesten, vagy sem, de mindez - természetesen - nem is fontos. Nem derül ki az sem, hogy Zsigó vajon mit érez Susánka iránt - kézenfekvő, de talán túl egyszerű volna a szerelem; s elképzelhetőek akár pusztán apai érzések is (a regényben igen szépen kidomboríttatik Zsigó gyermektelenségének ténye - nem volna hát meglepő, ha Susánkában próbálna rátalálni soha meg nem született gyermekére. Ahogy az sem, ha Susánkában látna jövendő gyermekének anyját.)

Aztán végül - a történet szükségszerűen közeledő vége felé - minden összeomlik, vagy ha úgy tetszik, minden felépül: Zsigó bátyánk ráeszmél, hogy ő maga a mesélő, az Agyközpont ("márpedig ha elbeszélt és elbeszélő egybeesik, a történet felzabálja önmagát"), és nem utolsó sorban rádöbben arra is, hogy a szűzies Susánka, ez a csiszolatlan gyémánt megegyezik Selyempinával, a nimfomániás kéjleánnyal. Így Zsigó szándéka (ti. hogy a dolgok hiábavalósága miatt véget vessen életének) "a visszájára fordul": az Agyközponttól való végső elszakadásban (vagy épp az Agyközpont bekebelezésében) nyugalmat nyer, s folytatja életét. Vagy nem folytatja - egyre megy, hiszen a könyv véget ér.

Eztán jön - ez szinte borítékolható - a könyv újraolvasása. Hogy észrevegyünk egy-egy elejtett utalást - például az Agyközpont már valahol a történet közepén jelenti, hogy Susánkáért végül senki sem lesz öngyilkos, sem pisztoly által, sem egy magánfürdőben, beretva által (s lám: félszáz oldallal később Zsigó bátyánk épp ez utóbbira készül). Hogy észrevegyük Bán Zoltán András - s még inkább Csont András - művében a folyton ott lappangó operát, nem csak Zsigóban, a Dalszínház kottatárosában s alkalmi súgójában, de akár a természet neszeinek c-molljaiban, vagy a Susánkát öltöztető főpincér kezének remegésében, vagy ahogy az író nevezi: tremolójában. Hogy észrevegyük: Zsigó életében minden ősszel játszódik ("Jobb volna élni, ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem."), s hogy ő ősztől őszig él, akár egy operai szezon…

És ahogy Zsigó bátya a regény végén kisétál önnön halálának kiszemelt "előszobájából", a fürdőházból - élve −, úgy sétálunk ki mi is az operából: a tragikus vég nem jött el, az operai szezon nem ért véget, vagy legalább még újra elkezdődhet.

Nem kevés ideig érlelte magában a kritikus Bán Zoltán András szépírói bemutatkozását, ám e tekintetben hajlamosak vagyunk némi párhuzamot érezni bizonyos jó borok és e könyv között. Várjuk Bán következő regényét.

Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina. Scolar Kiadó, Budapest, 2007. 110 oldal, 1995 Ft