Domonkos István Kormányeltörésben című verse került terítékre reggel, Rácz Péter vette át a fordítókat Imreh Andrástól, a hátralevő négy napban az ő vezetésével folyik majd a munka. Azt persze botorság volna gondolni, hogy az volna a cél, hogy a teljes versből kész fordítások szülessenek, csupán egy részletet jelöl ki Péter. Az 1971-ben íródott ’vendégmunkásvers’ olyasmit tematizál, amiről sok szó esett, esik itt a táborban; kultúrák közötti váltást, idegenséget, nyelvtelenséget is. A szándékosan rontott nyelv átültetése mindig izgalmas, és fölöttébb nehéz feladat. Jól kell rontani.


 
A nap a továbbiakban is a líra köré szerveződik, délután abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy Kulcsár Szabó Ernő tart nekünk előadást a kortárs magyar líráról. "Nem gondolom, hogy felsorolásszerű áttekintést kellene adnom – mondja –, mert az veszélyes; azt gondolhatják, hogy a kiemelés szubjektív, ráadásul a kortárs magyar költészet nem olyan könnyen áttekinthető." Egyrészt definiálni kellene hozzá, hogy mit értünk kortárs alatt, beleértjük-e például az 1980 környéke előtt született szerzőket is (ez fontos kérdés, mert érzékelhető egy cezúra a két generáció között), másrészt pedig meg kellene határoznunk azt is, hogy mik a jó vers ismérvei. Vagy akár a verséi egyáltalán – nem mindegy, hogy valami vers-e, vagy csupán versifikáció.
 
Korábban két fő ismérv mentén vizsgálták ezt a kérdést: egyfelől a formakényszert, formai gazdagságot kérték számon, másfelől a vers képi potenciálja számított; intenzív, bonyolult, nagyszabású, metaforikussá váló képeket vártak el a verstől, illetve a költőtől. Ezek a szempontok azonban nem alkalmazhatóak a mai magyar költészet vizsgálatakor, lévén annak egyik fő ismérve éppen a poétikai eszménytől való eltávolodás; ez a depoetizált nyelv pedig nem akar elkülönbözni a köznyelvtől, és mint ilyen, leveti mind a formakényszert, mind a nagyszabású képeket. Emellett a költői szereptudat is jelentősen redukálódott, így a lírai szubjektum erre a redukált szerepre igazítja beszédét. A ’80 után születettek nemzedéke a verset mint hangbeli megnyilatkozást is dezindividualizálni próbálja.


 
Még ha sokat el is mondtunk ezzel a mai magyar költészetről, ez még kevésnek bizonyul ahhoz, hogy abból a hatalmas szövegtömegből, mely keletkezik – és amely körül egyre kevesebb az olvasó, akiknek java része is csak versböngésző –, biztonsággal meg tudjuk mondani, hogy melyek a jó versek, kivált, hogy melyek lesznek maradandóak. Az alulretorizált költői nyelv előtérbe kerülése mellett oda kell figyelnünk egy másik jelenségre is, ez pedig a nyelvjátékok költészete, melyben a vers a hangszerűségre törekedve virtuóz nyelvi kapcsolatokat visz színre, melyek az akusztika által keltik az esztétikai hatást – gondoljunk például Parti Nagy Lajosra. A hatás azonban nem csak csengő-bongó rímekben mutatkozhat meg, hanem alulretorizáltan is képes a nyelv azt létrehozni – ilyenkor a játék már nem a játék kedvéért van.
 
Nem a könnyedség dolga a szépség, mondja Kulcsár Szabó Ernő. Platón is azt mondta, hogy ami szép, az nehéz. A szép nem játék, van benne kihívás. A műalkotással meg kell mérkőzni, a befogadás nem puszta szórakozás, az esztétikai tapasztalás közben nehéz dolgokon megyünk keresztül. Paganini virtuóz, de Wagnert nem hallani Paganini modorában, nem mindenhez a virtuozitás illik. Lukács György és Popper Leó arra jutottak, hogy Paganini nem művész, csak virtuóz, és mivel virtuóz, hangszere megszólaltatása közben nem érzi, hogy az nehéz, nem küzd meg érte, így pedig nem szólalhat meg a hegedűjáték lényege. Meg kell tehát tudnunk különböztetni azokat az eseteket, amikor virtuozitásra gyanakszunk, és amikor valami többet sejtünk a vers mögött.


 
Szoros olvasással elemezzük egy fiatal költő, Mándoki György Huzat című versét, melyen megvizsgáljuk, hogyan keletkezhet a szöveggel birkózás közben értékes esztétikai tapasztalat. A vers nem metaforizált, hasonlatokat sem használ, jó példa a depoetizált nyelvre, melyet grammatikailag indefinitív kapcsolatok hoznak működésbe. Éppen ezáltal lesz a szöveg a használt nyelv egyszerűsége ellenére is a fordítói szempontból is nehéz; ez esetben a szöveg hatványozottan partitúra csupán, és valószínű, hogy a legtöbb nyelvben a szöveget működtető grammatikai megoldások vagy épp hiányok másképp működnek, és a fordítónak színt kell vallania, hogy melyik módon érti a szöveget a felkínált sokértelműségből.
 
Este L. Varga Péter beszélgetett Németh Zoltánnal, aki költő, irodalomtörténész és -kritikus, sőt, fordító is, de ezúttal költői minőségében van velünk. Németh Zoltán L. Varga Péter kérésére felolvasással kezd, az Állati férj versek közül A kékbálnát olvassa, elemi erővel hat, még szédülök, amikor jegyzetelni kezdem aztán a beszélgetést. Ez nem véletlen, a nyelv, amit használ és a témák, melyeket feszeget, nagyon erősek. Minden kötetében más nyelvet talál, olyat keres, amilyet még nem hallott az olvasó; azért látni fogjuk, hogy mi a közös bennük. "Az első kötetemben valami radikális nyelvet szerettem volna" – mondja Zoli, olyasmit, ami úgy hat, mint Egon Bondynál a zsebkendőbe rejtett zsilettpenge. A második kötetben, A perverzió méltósága címűben de Sade márki és Csáth hatására elemi hatást gyakorló, áterotizált nyelvet keresett. "Voltam Stubnyafürdőn, ahol Csáth a Naplót írta – mondja –, de nem éreztem semmit, az egy hideg hely, arra inspirált, hogy egy semmiféle érzelmet nem használó nyelvre próbáljak rátalálni." Az előadás kezdetén felolvasott versben például a biológia hatása nagyon erős.
 
A vakondpatkány nevű élőlény például nem érez fájdalmat. Ráadásul olyan szuperorganizmusnak nevezett szerveződésben él, mint a rovarok szoktak, pedig emlős. Zoli abba gondol bele, hogy vajon mi történne, ha máshogy alakul, ha az ember is ilyen társadalomban élne. Sok olyan vetülete van ennek, melyek a most létező tabukat felborítják, gondoljunk csak a vérfertőzésre például. Ezeket próbálta felszámolni a nyelvben, amelyet teremtett, ez pedig provokatív. Péter rávilágít, hogy ez egyfajta kultúraelőttiséget feltételez, Zoli helyesel, ő maga a regresszió poétikájának nevezte el.


 
A haláljáték leküzdhetetlen vágya című kötet lírai napló. A több ezer évvel ezelőtti nyelv keresése közben Németh Zoltán úgy gondolta, hogy a betegségen keresztül vezet ehhez a nyelvhez az út. "Tudatosan próbáltam magam beteggé tenni, meg is lett az eredménye. Olyan dolgokat éltem át, amiket egészséges ember sohasem fog. Rimbaud azt mondta, akkor írunk verset, ha összezavarjuk az érzéseinket. Én a testem akartam összezavarni, ez érdekelt."
 
Péter visszautal a délutáni előadáson elhangzottakra, arra, hogy ezeknek a szövegeknek az olvasásakor azzal szembesül az olvasó, hogy változékony fogalom, hogy mit tekintünk esztétikai szépségnek – ez arra is utal, hogy nem szűkek, nem lezártak azok a hagyományok, melyek mentén egy vers megrendítő lehet. "Ezt a szót kerestem, hogy megrendítő – mondja erre Zoli. Egyszer mondta valaki, hogy elkezdte olvasni a verseimet, de nem bírta; letette a könyvet. Ez a cél valahol – hogy letegye. Inkább olvassa két olyan ember, akinek megváltozik tőle az élete, mint ezer versböngésző."