Az Imreh András által vezetett fordítószeminárium a mai nappal zárul, és az általa hozott szöveg, csakúgy, mint az általa vezetett munka, sok tanulsággal szolgált. Részint olyanokkal, melyekre a szöveg kiválasztásakor ő sem gondolt, beszéltünk már róla, hogy fordítás közben a fordító olyan kérdéseket is felvet, melyek felett az anyanyelvi olvasó elsiklik.

Az persze tudható volt, hogy a Fent a Priaforán című Pap Károly novella szövegében sok a következetlenség; a szöveg sok helyen szerkesztetlennek tűnik, az író valószínűleg nem gondolta át, mit is ír pontosan. Ezzel a jelenséggel nehéz bánni, ha eldöntjük, hogy ez nem hordoz esztétikai funkciót, tehát valóban pusztán következetlenség, akkor a fordító ezeket döntései mentén javítva ülteti át más nyelvre. Ilyen az, amikor például ez szerepel a szövegben: "Inaszakadtan, horpasza megpattanásáig cepelte az ágyúcsövet" – a horpasz valószínűleg nem tud megpattanni, ez magyarul se jó, ezért ebben a formában fordíthatatlan.  A magyar nyelv feltehetőleg van annyira laza, hogy megenged ilyen következetlenséget, de a németben például ez lehetetlen. Óriási erőfeszítéssel jelentésű kifejezésre cserélték a legtöbben, ez esetben ez bizonyult a megoldásnak.

Hasonló eset az is, amikor a szövegben az szerepel, hogy a lovak patái szikrát hányva belecsattogtak az eső zúgásába – csak a patkó tud szikrát hányni, a pata nem, itt egyértelmű a csere. A szövegben problémát okoztak a katonai kifejezések, de a katonai kontextus is; ahol konyháról beszél a narrátor, ott mit kell vajon érteni alatta? Vannak szavak, ilyen a gyaur szó is, melyek beivódtak a magyar nyelvbe, de más nyelvekben nem biztos, hogy fellelhetőek. Vagy ha fellelhető is, mást jelent (a spanyolban például ez a helyzet); hitetlennek lehet fordítani, erre jutottunk. Bizonyos nyelvekben a sok kicsinyítőképző – gondoljunk csak a barátocska kifejezésre – , más nyelvekben a gyakorítóképzők előfordulgatása okozott gondot.

Hosszan sorolhatnám még a felmerült kérdéseket és a rájuk adott megoldásokat, de inkább egy az általános érvényű mondatát idézve búcsúzom Andrástól: "azt kell írni, ami mögé oda tudsz állni".

Karsai György tanár úr tartotta a délutáni előadást, a felkérés arra szólt, hogy beszéljen a mai magyar színházról, és hát aligha lehetett volna nagyobb szerencsénk annál – vagy aligha dönthettek volna jobban a tábor szervezői –, mint hogy éppen ő, éppen ekkor beszéljen nekünk éppen erről. Ugyanis frissen érkezett a Pécsi Országos Színházi Találkozóról, ahol a szakmai zsűri elnökeként volt mindvégig jelen, és ahol évente a felsorakoztatják a magyar nyelvű színházi élet előző szezonjának krémjét.

A zsűri egyébként – melyben Karsain kívül helyet foglalt Ráckevei Anna színművész, Szűcs Gábor rendező, Perczel Enikő dramaturg, Rátkai Erzsébet díszlettervező, Németh Ákos drámaíró és Jean-Pierre Thibaudat francia színházkritikus is – remekül tudott együttműködni, szorosan szakmai alapon, és kizárólag színházesztétikai szempontok alapján hozták meg ráadásul esetenként egyöntetű döntéseiket. Ilyen egyöntetű döntés volt például a legjobb előadás díja, melyet az Újvidéki Színház Opera ultima című előadásának ítéltek, melyet Kokan Mladenović rendezett. A legjobb rendezés Ascher Tamásé lett, a Katona József Színház Fényevők című előadásáért. Az előadás alapjául szolgáló szöveg Radnai Annamária dramaturg munkája, aki az alapjául szolgáló Gorkij művet úgy dolgozta át, hogy az a színpadon szinte Csehovvá válik Ascher keze alatt. Radnai Annamária nemcsak átdolgozta, hanem fordította is a szöveget – azok alapján, ami eddig elhangzott a táborban, arra kell jutnunk, hogy mivel érvényes, működő szöveg született, feltehetőleg nem egyszerre csinálta a kettőt.
 
A harmadik kiemelkedő előadás a Mohácsi testvérek Képzelt betege az Örkényből. Thibaudat úr le volt nyűgözve az előadástól; azt mondta, ha Franciaországban bemutatnák, minden bizonnyal kitörne a színházi forradalom; így kell ma Molière-hez nyúlni. Az egyik nagy ötletük az, hogy behozzák a halált a színpadra, vagyis szereplővé formálják. A Molière-darabban, mely a halál fenyegetettségében élő hőst mutatja be, nem jelenik meg a halál, mégis mindvégig jelen van. A Mohácsi testvérek-féle Képzelt betegben a halál egy e-book olvasót elővéve jelenik meg Argannál, és közli vele, hogy érte jött. Argan ránéz az e-könyv olvasóra, és azt mondja, azon nem az ő neve szerepel, hanem Molière úré. A halál megdöbben, elővesz egy noteszt is, mutatja, ez sem az ő neve, ez is Molière úré. Kiderül, hogy a halál diszlexiás, ezért viszi el össze-vissza az embereket; őt ez különösebben nem zavarja, úgyis mindenkire sor kerül, hiszen. A húzás azért is zseniális, mert kiszól a darabból, Molière ugyanis a Képzelt beteg harmadik előadásán halt meg.

Látni fogják este, milyen egy Mohácsi testvér, mondja Karsai, és tényleg, a 2014-es POSZT legjobb dramaturgiáért járó díját frissen magénak tudó Mohácsi István érkezik este megizzasztani az őt kérdező Juhász Mátyást – aki, meg kell hagyni, derekasan állja a sarat.

A Mohácsi testvérekről tudni kell, hogy párban dolgoznak, és sajátos munkamódszerrel; János, a báty rendező, István pedig dramaturg; a szövegek többnyire közös munka eredményeképpen jönnek létre, sőt, a színészek is alkotnak. Én nem akarok szöveget csinálni, mondja István, abban az értelemben, hogy nem könyvet akarok, hanem előadást. Nem szent a szöveg, az enyém sem, a klasszikusok sem, bármilyen szöveget fel lehet áldozni, ha tudnak jobbat helyette. A szöveg is csapatmunka, a dramaturgia is az valahol, igaz, ott mi verjük le a karókat, de a szöveg sokszor születik a színpadon. Most már néha megmaradnak blokkok, melyeket én írok, régen egy mondat sem maradt meg. De ez így jó, ha találnak jobbat – mondja.

"A színházi szöveg akkor izgalmas, ha nem unalmas. Annak meg ezer módja van, hogy valami hogyan ne legyen unalmas. Én nagyon szeretem a humort, ha egy előadásban nincsen humor, az nem jó." Matyi hozzáteszi, hogy a Mohácsi testvérek humorának mindig van egy fonákja, nagyon nevetünk, de utána mindig kapunk egy kést a hátunkba. "Ez egy technika – feleli István –, ha nevetsz, akkor ellazulsz, és sokkal könnyebben tudok bevinni egy olyan gyomrost, ami fáj. Ugyanakkor nem lehet folyton pofozni a nézőt, néha könnyíteni kell, erre is jó a humor."

Mohácsi egyébként szappanopera-storylinerként tanulta meg a dramaturgiát, onnan is meríti munkamódszerét. Először szálakat kell kitalálni, egy-egy szálban nem csak egy szereplő van, ezek a szálak különbonthatók is lehetnének, de ha keverednek egymással, egy bonyolult szövedékké állnak össze. "Ezt csinálom én, gondolkodom, mi legyen a darabban, lesznek a szálak, aztán megírom a jeleneteket, és azokat úgy pakolom, hogy legyen valami íve. Ha van egy jelenet, és tudod, honnan hová tart és kik vannak ott, akkor nagyon könnyű dialógust írni. Ezt szeretem nagyon, a munka mérnöki részét."
 
Beszélni is erről szeret egyébként, a munka mérnöki részéről, színházról, irodalomról, szövegekről kevésbé. Mátyás remek kérdéseinek mentén beleláthattunk sok mindenbe azért, de ezt a beszélgetést, csakúgy, mint a Garacziékkal folytatottat, érdemes volna külön lejegyezni. Nálam vannak a jegyzetek, szívesen állok elébe.