Nos, ha a modern ráadás-darabokat tartottam "hegyeknek", kétségkívül a St.Martial-kódexből válogatott anonim gregorián dallamok bizonyultak "völgyeknek". Olyan érzésem volt, mintha viszonylag új számok lettek volna az együttes repertoárján; ugyanis a Desprez-motetták, de különösen az estet keretező Dufay-mise összehasonlíthatatlanul érettebb előadásban szólaltak meg. Persze lehetséges, hogy nem véletlenül léptek ki a névtelenségből e szerzők…

A Hilliard hírneve és imponáló profizmusa ide vagy oda, egyenetlennek éreztem a négy hang váci teljesítményét (különösen CD-felvételeikhez képest). Az alsó szólamok (Steven Harrold, Gordon Jones) egyfelől hangerő tekintetében is alul maradtak; ami azonban meglepőbb, hogy hangképzés szempontjából is külön utakon jártak. A magas szólamok (David James, Rogers Covey-Crump) nemesen egyszerű előadásmódjához mérten túldramatizáltnak és nyugtalannak éreztem a mély regisztert megszólaltató hangokat. (De David James feltűnően tompa hangszíne egy múló meghűlés számlájára írandó?) Intonáció, ritmus és együtténeklés tekintetében azonban kritikán felül áll az együttes. Csupán a széles (hosszú) dallamívekből rajzolt meg keveset a Hilliard Ensemble – amit nyugodtan megtehetne egy-egy kitüntetett hang elkülönítő megformálása helyett (lásd záróakkordok).

"Négy férfihang elég, hogy a gótikus katedrálisok titokzatos atmoszféráját megteremtse! Antikvárius különcség, régizene-mánia? Lehet, de mindenkinek érdemes belekóstolni. Egyedülálló alkalom, hogy a világ egyik legjobb együttesének előadásában éljük át azt a csodát, amikor a gregoriánból indázó többszólamúság születik, s a szigorúan liturgikus ének elindul a kórusművészet útján." - írtam elmúlt héten programajánlómban. A Fehérek temploma ugyan nem lett barokkból gótikussá e két óra alatt; a a gregoriántól viszont tényleg eljutottunk a kórusművészet útjának pillanatnyi végére.

A ráadásként megszólaltatott két, kortárs angol illetve amerikai műben mintha minden fentebb taglalt kritikámra megfelelt volna a négy énekes: szándékosan "hamis", vagyis disszonáns akkordokból felépített ízig-vérig modern zenék voltak ezek - friss, változatos és kiegyenlített előadásban. Sőt, még intonációs profizmusuk is egész más értéket nyert e művekben. Gyanítom, jobban jártunk volna, ha a - középkori és kortárs repertoárban egyaránt járatos - The Hilliard Ensemble inkább a vegyes programjai közül valamelyikkel érkezik Magyarországra. (Ha a "Börzsöny Barokk" címszó alatt megfért a reneszánsz, akkor nem találtunk volna kivetnivalót némi XX. századi zenében sem…)

A koncert kapcsán mindenesetre kiderült, hogy magyar vokálpolifonistáink vannak olyan jók, mint nagyobb reklámmal rendelkező szerencsés "nyugati" kollégáik; kortárs szakrális kórusmuzsika terén azonban volna még mit bepótolnunk!

Messzemenőkig megnyugtató azonban, sőt némi bizakodásra ad okot, hogy zsúfolásig megtelt Vácott a Fehérek temploma. Mégsem csak pestmániában szenvedő igényes közönség létezik? A Börzsöny Barokk Napok szervezőit mindenesetre minden dicséret megilleti, amiért hétfő este (!) sikerrel csalogatott "vidékre" fél vonatnyi (és ki-tudja-hány-autónyi) régizenekedvelőt.



Előadott művek:

Guillaume Dufay: Missa "Se la face ay pale"
Josquin Desprez: Motetták
Gregorián énekek a St. Martial-kódexből

The Hilliard Ensemble:

David James – kontratenor
Rogers Covey-Crump – tenor
Steven Harrold – tenor
Gordon Jones - bariton