A mai nap nem a szokásos rendben zajlik, a fordítószeminárium átkerül délutánra, és reggel Károlyi Csaba érkezik. Az Élet és Irodalom kritikarovatának vezetője minden évben eljön, hogy bemutassa a könyvheti újdonságokat. Ez alkalommal azonban a könyvhét és a tábor párhuzamosan zajlik, így még Csaba sem lehetett képes minden frissen megjelent művel megismerkedni, pedig ő a befogadók szupermenje. Így aztán a tavalyi könyvhét óta megjelent legfontosabb könyveket vette sorra, és hozzá néhány újdonságot. A tőle megszokott hihetetlen alapossággal és gyorsasággal mutatta be azt a harminchét könyvet, melyekről fontos beszélni – márpedig Csaba azon döntéseinek, hogy mely műveket emel ki, különös súlya van, általa találnak egymásra szerzők és fordítóik, mely olykor egyéb következményekkel is jár.
 
Imreh András vezetésével a tábor második napja óta zajlik a munka. A fordítók közt idén vannak magyar anyanyelvűek is, akik alapvetően magyarra ültetnek át más nyelveken született műveket, ám ezúttal egy másik fontos feladattal birkóznak: nyersfordítást készítenek. Van, akinek új a feladat, fordítóként dolgozott már, de más fordító számára még nem készített nyerset, így felmerült a kérdés, hogy nyersfordítóként az ember meddig merészkedhet, milyen döntéseket hozhat meg a szöveggel kapcsolatban.

A korábbi napok során megállapítottuk, hogy a fordítás értelmezői munka. A nyersfordítás is óhatatlanul az. Ahogy Viki fogalmazott, négykezes fordítás készül ilyenkor. A nyersfordító azonban nem hozhatja meg a fordító döntéseit. Nehéz persze általánosságban nyersfordításról beszélni, hiszen nem mindegy, milyen műnemben íródott szövegen dolgozunk, és ahogy a fordítással, úgy a nyersfordítással kapcsolatban is nehéz általános érvényű szabályokat alkotni – mindig az adott szöveg függvénye, hogy az mit kíván meg a fordításon dolgozóktól, és persze az együtt alkotók párbeszédében alakul ideális esetben a munkamódszer.
 
A nyersfordító munkája során egy befejezetlen szöveg készül, tele nyitva hagyott kérdésekkel, esetleg felsorolt szinonimákkal, és magyarázó jegyzetekkel. A nyerset készítő próbál úgy gondolkodni munka közben, mintha fordítana, de eközben nem döntéseket hoz, hanem láthatóvá teszi azokat a problémákat, melyeken gondolkodni kell a fordítás során. Az szinte biztos azonban, hogy anyanyelvi beszélőként nem lesz képes minden problémát észlelni. Ha prózáról beszélünk, érdemes azért jelezni, hogy az adott mondat az eredetiben szerkesztetlennek hat, hogy adott esetben a narrátor többes számról hirtelen egyes számra vált, hogy a szövegben információtöbblet, vagy éppen -hiány van, de persze azt is az adott szöveg határozza majd meg (már csak a terjedelme, nyelvezete és bonyolultsága folytán is), hogy mennyi jegyzetet, hozzáfűzést bír el.
 
A nyerset készítő nyersanyagot szolgáltat, és abból kudarcok születnek, ha a nyersfordító udvarias, és nem érzékelteti partnerével, hogy reá vár a feladat, hogy az általa átadott szövegből művészi alkotást hozzon létre – mondja Imreh András.
 
Közben kiderül, milyen nehéz definiálni, mi is az a sóvárgás. És Buda Gyuri azt mondja, a német nyelvnek a beteljesülés mértéke szerint különböző szavak vannak a sóvárgásra.

Este Egressy Zoltán érkezik, akinek könyvhétre megjelent új regényét, a Százezer eperfát Károlyi Csaba már megemlítette reggel. Zolit a szereplők születéséről és erejéről kérdezem, "én nyelvhasználattal együtt találom ki a szereplőket", mondja, és mesél arról, hogyan születnek a hősök. Nyelvvel együtt tehát, Zoli az az író, aki hagy mozgásteret hőseinek, sőt, gyakran a történet írja magát, volt, hogy befejezett egy részletet, és megdöbbenve telefonált aztán, hogy képzeld el, megöltem a szereplőt, nem is tudom, hogy történt, egyszercsak leírtam. Annak ellenére azonban, hogy hősei ilyen értelemben erősek, mégis kiegyensúlyozott azért a viszonyuk; Zoli alkotja ugyanis meg őket, és azt mondja, ha egy figura megszületik, a tulajdonságaival, nyelvével együtt, az a figura bizonyos helyzetekre egyszerűen nem tud másként reagálni, mint ahogy reagál végül. A szereplő tehát önálló életre kel, de azok a tulajdonságok, jellemzők irányítják, melyeket az írói adott nekik. A másik dolog, amiben Zoli nem enged, az a terjedelem. Általában megvan a fejében a struktúra, és tartja magát hozzá, hogy egy-egy fejezet milyen hosszú lehet, bár, azt mondja, ha nagyon úgy kívánná a mű, talán hajlandó engedményt tenni. Így történt a Szaggatott vonal esetében, amely novellának indult, aztán egyszercsak eldőlt, hogy regény kerekedik belőle.
 
Az író olyan, mint az orvos, mondja, egyszerre kell bent is, kint is lenni, nem lehet írni, ha nem vagy benne, de kell a kívülállás, szerkeszteni és uralni is kell a művet, illetve születésének folyamatát. De ez automatikus. Az író aztán olyan is, mint a színész; utazik a buszon, és figyeli az embereket. Anyagot gyűjt, történetekhez, szereplőkhöz, mondatokat, szavakat is gyűjt. Nem utánozza aztán a látottakat, azok csak események, mondatok, szavak, gesztusok, tulajdonságok lesznek, melyeket egybegyúr, szétszed, alakít. Nem másol, alapanyagot használ.
 
Beszél a humorhoz való viszonyáról is, hogy az mennyire fontos, ugyanakkor nem jó, ha öncélú. Ha az, akkor az bohózat. Ha az író szereti a szereplőit, akkor együttérez velük, akkor nem karikatúrát alkot, hanem talán inkább tragikomédiát ír – Zolihoz legalábbis ez áll a legközelebb.
 
Hogy drámát is említsünk, a Portugálban, vagy akár a Sóska, sültkrumpliban is sok humor van, de mint meséli, nem lehet előre kiszámítani, hogy min nevetnek majd a nézők. A prózáról pedig aztán alig akad visszajelzés. Azért olykor mégis akad; a hozzá egy író-olvasó találkozón odalépő házaspár például elmeséli, hogy Egressy-kötet van az ágyuk felett. Méghozzá azért, mert Egressy hozta össze őket. Hogy hogyan, azt nem árulom el; kérdezzék meg tőle a legközelebbi dedikálás alkalmával.
 
Addig pedig marad a sóvárgás, és annak fokozatai.