Elsőként Térey János ül le a moderátor mellé. A költő elmondja, hogy Átkelés Budapesten című könyvében a város eltitkolt, bűnös, sötét oldalát szerette volna bemutatni, az egykori erőszakszervezetek központjaitól a csillagos házakig. Ő maga debreceni ugyan, de régóta a fővárosban él, jól ismerve például az Újlipótvárost vagy a Svábhegyet. Ezek a helyek most még közelebb kerültek hozzá, rejtettebb arcukat is megmutatva neki. Titkai természetesen minden nagyvárosnak, például a világszerte még ismertebb Párizsnak is akadnak, de Budapest Térey szerint sokkal gazdagabb ilyen szempontból, és anyaggyűjtés közben több különböző rétege tárult fel előtte.
Útikönyv helyett viszont inkább emberi sorsokat előtérbe helyező novelláskötetről van szó. Bár az eredetileg építésznek készülő Téreyt maguk a régi házak is érdeklik, a villamos ablakából elénk táruló színes kavalkád mögött kirajzolódó családi tragédiákra helyezi a hangsúlyt. Az elhazudott múlt feltárása ellenére azonban a könyv mégiscsak a fantázia szüleménye, a szerző szerint amúgy is szűkítené az olvasó számára az értelmezési lehetőségeket, ha minden esetben tudatában lenne a történetek valóságtartalmának.

A következő beszélgetőpartner A hercegprímás elsírja magát című kötetével jelentkező Nemes Z. Márió. A verseiben a sok-sok emberi testrész és testnedv mellett szintén sűrűn előforduló állatok és növények miatt fogalmazódik meg Zelkiben a kérdés, hogy mennyire mozog otthonosan a természetben a költő, aki elárulja, hogy nem egy természetjáró típus. Ebben a könyvében is inkább egy fiktív tér, költői arborétum szolgáltatja a hátteret, ő pedig úgy mozog ebben a térben, mint egy kertész, akinek metszenie kell a növényeit: a költői spontaneitás mellett tehát tudatosságra is szüksége volt, hogy a versek kötetté álljanak össze.

Emberen túli, de antropomorf vonásokkal is rendelkező természetet ábrázolnak ezek a szövegek, amelyekben ember és természet nem különül el teljesen, bár kapcsolatuk korántsem harmonikus: elemésztik, felfalják egymást. A fiatal költő voltaképp a klasszikus toposszal, a panteisztikus természetképpel akart szembemenni. A kötet rengeteg jelöletlen idézete több tucatnyi szerzőtől származik, akiknek névsorát a könyv végén található jegyzetben olvashatjuk. Nemes Z. szándékosan teszi egymás mellé akár az egymással feszült viszonyban lévő szerzők szövegeit is. Szerinte sokszor a hagyomány ír helyettünk, a legtöbb író nyelve kevert, hibrid nyelv.

Zelki harmadik, egyben utolsó vendége Krusovszky Dénes, aki leginkább költőként ismert, most azonban egy-egy esszé- és novelláskötettel is jelentkezett. Utóbbiról, A fiúk országáról elmondja, hogy a témák sarkallták arra, hogy a líra helyett ezúttal a prózát válassza. A műsorvezetőnek az egyaránt költőként induló Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Kemény István és Tóth Krisztina példája is eszébe jut: ők is a próza felé fordultak, Krusovszky szerint azonban ez nem az utóbbi évtizedek tendenciája, ugyanis a nyugatosok között is akadtak jó néhányan Adytól Babitsig, Kosztolányitól Móriczig, akik mindkét műnemben szívesen alkottak. Hogy prózai korban élünk-e, nyitott kérdés marad tehát, de az biztos, hogy az elbeszélések, regények könnyebben eladhatók, nagyobb piaci értékkel bírnak a versekhez képest.

Előbbiek olvasóközönsége egyértelműen szélesebb, utóbbiaké azonban "elszántabb", átfedésekkel persze. Természetesen a munkamódszerek is mások, és talán ez lehet a kulcs: a bevétel mellett sokszor a kihívással járó műfajváltás az, ami igazán foglalkoztatja az írókat. Zelki szerint meglepetés, hogy több kortársától eltérően Krusovszky békebeli, szabályos, realista novellákkal jelentkezett, itt-ott azért szürrealista vonásokkal. A szerző ennek kapcsán elárulja, hogy a magyarok mellett az amerikai prózaírók is inspirálták, és olyasmit akart írni, amit ő is szívesen olvasna: történetcentrikus elbeszéléseket, amelyek izgalmas nyelvi fordulatokban is bővelkednek.
 

Fotó: Bach Máté