A romák elleni, öt felnőtt és egy gyermek halálát okozó 2008-ban és 2009-ben elkövetett gyilkosságsorozat tárgyalásait nagy sajtófigyelem kísérte, Hajdú Eszter stábja volt azonban az egyetlen, amelyik az elejétől a végéig, mind a 167 tárgyalási napon jelen volt. Ennyire pontosan és kitartóan talán csak a Cigányvadászat-per című blog önkéntes újságíró munkatársai követték az eseményeket, akik minden egyes tárgyalási nap után összefoglalókban ismertették a kihallgatott tanúk, szakértők vallomásait és az egyéb beszerzett bizonyítékokat, kiemelték az ezek kapcsán felmerülő legfontosabb kérdéseket, és ezeket elemezve törekedtek arra, hogy a lehető legpontosabb tájékoztatás nyújtsák az ügy állásáról.

Hajdú Eszter azonban nem pusztán arra vállalkozott, hogy egyszerűen az eljárást, a jogi procedúrát dokumentálja, sokkal inkább arra törekedett, hogy megpróbálja feltérképezni a konkrét ügy mögött húzódó súlyos társadalmi problémákat. A film felépítése, dramaturgiája nem követi pontosan a bizonyítási eljárás menetét, nem sorakoztatja fel az összes bizonyítékot, ami alapján a per végén az ítélet megszületett, hosszan elidőzik azonban a bizonyítási eljárás olyan problémás pontjainál, amik azt mutatják, hogy munkáját nem megfelelően végző embernek köszönhetően majdnem félresiklott az egész procedúra. Mert az egyik helyszínelésen felvett jegyzőkönyv annyira hanyag módon készült el, hogy csaknem használhatatlanná vált, egy másik bűncselekmény áldozataihoz kiérő mentős pedig azt állapította meg a homlokon lőtt gyermek áldozatról, hogy füstmérgezésben halt meg, a másik pedig azt hitte a lőtt sebekre, hogy azt az égő ház lehulló tetőgerendáiból kiálló szögek okozták.

Ezeknek az utólag tisztázott tévedéseknek a közlése pedig Hajdú Eszter filmjében nem csak a pert lezáró ítélet szempontjából jelentős, hanem azért is, mert jól jellemzi a szakemberek egy részének a hozzáállását, és hogy sok esetben milyen körülmények között kénytelen dolgozni a bíró, vagy bárki, aki az igazság feltárására törekszik.



Hajdú Eszter filmjében ezek a következtetések könnyen levonhatók, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nagyon jó érzékkel ismerte fel, a steril tárgyalótermi körülmények által generált kommunikációs formák pontosan hogyan, és mire használhatók, és milyen módon illeszkedhetnek leginkább a film egységes elbeszélésmódjába. A tárgyalásra ugyanis alapvetően jellemző, hogy igen kötöttek a párbeszédek, illetve a megszólalásmód minden fajtája, ennek megfelelően általában nincs lehetőség véleménynyilvánításra, vagy komolyabb verbális konfrontációra. A dialógusok formája legtöbb esetben kérdezz-felelek, a kérdések pedig mindig pragmatikusak, még a megfogalmazásmódjukban sem lehet értékítélet, vagy bármilyen más jele annak, hogy a kérdező morális kontextusban akarja majd értelmezni a választ. Egy ilyen rendkívül kötött kommunikációs forma esetén pedig különösen hangsúlyos például annak a pár percnek a bizarr és rendkívül ijesztő volta, amikor az egyik tanú fesztelenül számol be arról, hogy az ő ismerősi körében bizony mindenki rasszista, és hogy a vádlott csak olyan volt, mint minden normális ember, vagyis nem szerette a cigányokat. És mivel tárgyalóteremben vagyunk, és egy tanú vallomását hallgatjuk, senki sem vághat közbe, senki sem mondhat semmit, senki sem tiltakozhat, ugyanakkor sokatmondó az a döbbenet, ami a tárgyalást vezető bíró és egyik ülnöke arcán e szavak hallatán megjelenik, és amit Hajdú Eszter nagyon jó érzékkel elkapott.

A film különleges ereje talán éppen abban rejlik, hogy a rendező emberfeletti kitartással és pontossággal követte a legapróbb rezdüléseket, reakciókat, rejtett kézmozdulatokat, arckifejezéseket, majd mindezeket mesteri arányérzékkel megszerkesztve leheletfinoman, egyáltalán nem tolakodó módon érzékeltette, hogy mi is zajlik a résztvevők fejében a tárgyilagos eljárás kereteinek szigorú rendje mögött, egyértelművé téve ezáltal, mi ennek az eljárásnak az elkövetők megbüntetésén túli tétje, és mi az, amiről ezenkívül szó van.

Az objektivitást a lehető legteljesebb mértékig érvényesítő tárgyalótermi eseményeket szubjektív fogalmazás- és megközelítésmóddal közvetítő módszer rokonítható a legrégibb magyar dokumentumfilmes hagyományokkal, többek között Almási Tamás Meddő című munkájával, amelyben szintén fontos a játékfilmes, ám egyáltalán nem hatásvadász érzelmi hatások közvetítése. A Meddő szintén túlmutat a benne megjelenített egyéni sorsok tragédiáján, és félelmetes látleletet mutat a társadalomról.

Hajdú Eszter nem tárgyilagos oknyomozást folytat tehát, fontosak számára a szubjektív érzelmi hatások, gyakran él többek között játékfilmes eszközökkel, gyors vágásokkal igyekszik megtörni a helyenként kicsit monotonná váló tárgyalás menetét, sőt, az is előfordul, hogy kilép a tárgyalóteremből, betekintést enged az áldozatok családjainak otthonaiba. Az egyéni családi tragédiák érzékeny bemutatásán túlmenően ugyanakkor érzékelteti az előítéleteknek azt a pusztító hatalmát, ami nem csak az elkövetők motivációjául szolgált, de a konkrét ügy felderítését is nagyban megnehezítette: az egyik bűncselekmény helyszínére kiérkező szakemberek közül az egyik például úgy nyilatkozott, hogy eleinte azért nem vette komolyan az ügyet, mert a környéken többször előfordult gyújtogatás különböző uzsoratartozások miatt, azt hitte tehát, hogy a közelebbi vagy távolabbi szomszédok közötti szokásos konfliktusról van csak szó.

Hajdú Eszter még az elkövetők bemutatásakor sem szorítkozik csupán az ügyre, hanem sokkal szélesebb kontextusban próbálja értelmezni a szörnyű cselekedeteket. Nem a vádlottak démonizálására fekteti a legnagyobb hangsúlyt, hanem rendkívül érzékletesen rámutat, hogy mennyire félelmetes, hogy van egy olyan kör, illetve a társadalomnak egy olyan rétege, amelyben az elkövetők nézeteikkel nem tűntek ki, hanem olyanok voltak, mint bárki más. Ennek megfelelően hiába kapják meg az elkövetők megérdemelt büntetésüket, mégsem érezhetjük azt, hogy megnyugodhatunk.

Hajdú Eszter filmjének jelentősége tehát abban rejlik, hogy meg tudta mutatni a konkrét ügy kapcsán zajló eljárás mögött húzódó, ki nem mondott kérdéseket, ilyen módon a Magyarországról, legalábbis a magyar társadalom egy részéről alkotott ítélet meghozatalában játszik közre, aminek kapcsán nekünk is fel kell ismernünk a felelősségünket, és mindent meg kell tennünk az ellen, hogy az elkövetőket motiváló, és sok esetben a bűncselekményektől ugyan tartózkodó, de a tettesekhez hasonló elveket valló emberek nézetei bárhol, bármilyen formában tért nyerjenek.

Ítélet Magyarországon (Judgment in Hungary)
Színes, portugál-magyar-német dokumentumfilm, 107 perc, 2014 

Rendező: Hajdú Eszter
Zeneszerző: MS3 Mester Sándor
Operatőr: Szőnyi István, Hajdú Eszter, Medvigy Gábor, Horváth András, Steiner Péter, Varga János, Németh Viktor Csaba, Bedő Csaba
Producer: MS3 Mester Sándor
Vágó: Bartos Bence, Menno Boerema
Hang: Bhőm Dániel, Gerendai Ferenc, Karaszek Zoltán
Koproducer: Inka Dewitz, Michael Bogar

Bemutató: 2014. június 12.
Forgalmazza: MIRADOURO MEDIA, LDA

Korhatár: