Aligha lehetne nehezebb dolgom annál, mint hogy visszaadjam a mai nap történéseit. Márton László  előadása ismét annyi gondolkodnivalót kínált, és tette ezt olyan végtelenül széles tudásra támaszkodva, annyi humorral, hogy nem is vállalkozhatom erre; legfeljebb annyit tehetek, hogy nagyjából összefoglalom a délután elhangzottakat.
 
Laci azzal vezette be az előadását, hogy az első két nap után, melyeken a fordításról volt szó, most az író szemszögéből beszél majd, méghozzá a szerző és a hős viszonyáról, a hős születéséről. A mű egy ötletből születik, mondja, az ötlet pedig nagyon sok mindenre kiterjed, de biztosan tartalmaznia kell a mű majdani szerkezetét (és ennek része a téma), a személyiséggel felruházható entitásokat, és a teret és az időt, amelyben ezek mozognak. A szerző, egy valóságos személy birtokolja a valóságot azáltal, hogy azt végleges, esztétikai minőséggel bíró szöveggé tudja formálni. A szereplő kezdetben nem volt, majd fikciós létezővé válik. De valóban valós és aktív létező-e a szerző, és valóban fiktív és passzív-e a hős?
 


Ahhoz, hogy a kérdést vizsgálhassuk, először tudnunk kell, milyen szövegekre terjed ki a vizsgálódásunk. Nem csak irodalmi szövegek bírhatnak ugyanis esztétikai jellegzetességekkel, nem csak azoknak van fikcionált hőse; egy sor tudományos munka is hasonlóan épül fel. Ha elbeszélünk egy történetet, legyen az Budapest ostroma, mint történik az Ungváry Krisztián azonos című könyvében, vagy legyen az a térszínformák morfológiája Cholnoky Jenő 1910-es könyvében, vagy akár a vándorpatkány elterjedésének története, azokban kifejezetten nagyregény-struktúra alakul ki. Vannak szereplők, van az elmondottaknak iránya, cselekmény is. Ungvárynál hőssé válik a város, hiszen vele történik a cselekmény, Cholnokynál a felszínt alakító természeti erők lépnek elő szereplővé; az egyébként geológiai szakírás fejlődésregényként, vagy akár családregényként is olvasható. A vándorpatkányok elterjedése kapcsán a vándorpatkány faj viselkedik egy kalandregény hőseként. Az írásbeli művek folyamatot elbeszélő csoportjában tehát vannak hősök, akik a vállukon viszik a narratív struktúrát – és ahol ez történik, ott bizony fikció is van.
 
Technikai szempontból fontos kérdés, hogy a szerző hogyan formálja meg a történetet nyelvileg: más és más a hatása, ha egyes szám első személyben, mint ha harmadik személyben beszélteti a hőst vagy beszél a hősről (az egyes szám második személyre is akadnak példák). Első személyben nehezebb érzékeltetni a különbséget a szerző, a narrátor és a hős személye között, pedig ezek különböznek. Számtalan mű játszik rá erre a jelenségre, vagy játszik ezzel, elég csak Füst Milán Feleségem történetére gondolnunk, ahol Störr kapitány a narrátor és Störr kapitány a hős, ám a kettő nem azonos, hiszen más a koruk, más rálátással rendelkeznek az eseményekre – éppen ez generálja a szövegben a feszültséget. Magától értetődő ez a probléma az önéletírások esetében. A távolság a szerző és a hős között lehet egészen kicsi is, de minden esetben van.
 
Fontos kérdés, hogy miközben a hős a művel együtt létrejön, hogyan alakulnak az erőviszonyok a szerző és a hős között. Különböző erejű hősök vannak. Ha a szerző túlságosan erős, és minden előre eltervezett, a hősnek nincsen mozgástere. Az erős hősnek nehéz szemrehányást tenni, vagy az életútját mérlegelni. Amikor a szerző megsajnálja a hősét, és megmenti őt, akkor a hős ereje váratlanul megnövekszik, és ő kezdi el diktálni, hogy mi történjen vele – ekkor azonban a mű belső arányai megbomlanak. Ilyenkor a hős egyre inkább létezővé válik, és elkezdi átvenni az uralmat a szerző felett. Ha pedig a szerző nem szereti eléggé a hősét, a hős elgyengül, és ez ismét a mű arányainak megbomlásához vezet. Kettejük között tehát élő kölcsönhatás van; ettől tudnak a hősök élőnek hatni.
 
Egyértelmű, hogy emberek lehetnek hősök. De lehetnek hősök tárgyak is; az emberrel történő érintkezés általi metonimikus kapcsolat folytán, a vele való külsődleges, formai hasonlóság által, de allegóriákká is válhatnak a tárgyak. Lehetnek hősök állatok is, gondoljunk az állatmesékre, melyekben az egy-egy nekik tulajdonított, kiemelt jellemvonás az allegória felé közelíti ezt a fajta hőssé válást, vagy az állattá változó emberi hősök esetét – utóbbiaknál a szereplő jellemzően megőrzi emberi tudatát. Hogy az író szolidaritást vállal-e hősével, komolyan veszi-e őt, fontos kérdés. Ez különbözteti meg a tragédiát a komédiától.
 
A tegnapi kérdés mellé, hogy mi hívja létre a fordítást, most egy másik is kívánkozik: mi hívja létre a hőst? Laci azt mondja, a még nem létező hősök ott vannak valahol a nemlétezésben, és integetnek a szerzőnek, hogy "légy szíves, írjál meg". Aztán a szerző az, aki életet ad a hősének azáltal, hogy megküzd vele; ekkor a hős átlép a valóságos létezésbe is, mert mintává válik.
 
Egy biztos: hős született.
 
 

Este Vásári Melinda vezetett rendkívül hangulatos beszélgetést Nagy Ildikó Noémivel és Garaczi Lászlóval. Hogy ők itt vannak, azért is különleges, mert kapcsolatuk egy 1998-as műfordító táborral kezdődött – Ildikó ekkor, egy Károlyi Csaba által tartott, a könyvhét újdonságait bemutató előadáson hallott először Garacziról; fel is jegyezte a füzetébe, hogy "Garaczy fordíthatatlan". Aztán megvette a könyvet (Pompásan buszozunk!), elvitte egy dedikálásra, és bemutatkozott, majd közölte, hogy szeretné lefordítani a művet. A tábornak köszönhetem az akkor jövendőbeli férjemet – mondja, majd óva int mindenkit: úgyhogy óvatosan jegyzeteljetek!

 

Nini és Laci aztán dolgozni is kezdett a fordításon, ám a szöveg kulturális kontextusai miatt is annyi változtatást kívánt, hogy végül a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! szövege egy kötetben jelent meg, ráadásul fordított sorrendben szerepeltek benne a művek (Lemur Who Are You). Ildikó és Laci, noha természetesen véleményezik egymás munkáját, és természetesen hatottak is egymásra az együtt töltött tizenöt év alatt, megőrizték saját hangjukat. Ez adódik az eltérő kulturális háttérből (Ildikó Amerikában nőtt fel), és az ebből is fakadó eltérő ízlésből is.



Lévén a beszélgetés annyira élénk és gazdag, hogy ismét csak lehetetlen vállalkozás volna a beszámoló terjedelmi kereteit nem szétfeszítve összefoglalni, és lévén a tábor elsődleges témája a fordítás, bocsáttassék meg nekem, hogy az Ildikó által mondottakra helyezem a hangsúlyt. Ő két nyelven is alkot, igaz, mást és mást: angolul blogot és naplót, prózát pedig szinte csak magyarul. A két nyelvben más a stílus is, melyet használ. Magyarul a minimalista stílus az övé, angolul ennél gazdagabban ír. Éppen ezért a saját szövegeinek ellenkező nyelvű fordításai idegenül hatnak számára. Saját szövegeit nem szívesen fordítja, mert teljesen skizofrén állapot, mondja, amikor fordítóként felteszi a kérdést, hogy hű, ezt vajon lehet-e, közben pedig ő maga a szerző, fordítóként mégis szöveghűségre törekszik. Nagyon fura, hogy alkottál valami nyelvben létezőt, és az megjelenik más nyelven; a másik nyelv egy másik médium, és gyakran hozzáférhetetlen is – mondja. "Meseszerű, hogy létrejön egy könyv, melynek már ketten vagyunk szerzői: a fordító és én. Hogy egy adott kultúrában megszülető kulturális termék mit jelent egy másik kultúrában, mindig érdekes kérdés. Mi is rengeteg inspirációt nyerünk a magyarul megjelenő idegen nyelvű művekből. A fordítás tehát nagyon fontos."