A kiállítás célja, hogy pontosan közvetítse az olasz futurista szellemiséget a maga teljességében, miközben vállalkozik arra is, hogy a futurizmusról kialakult sematikus és általános benyomásokat, beidegződéseket árnyalja és purizálja. A kurátor reflexív felülvizsgálatot végez tehát, s közben átfogó képet mutat az egyik legvitatottabb izmusról.

A különféle nagy egységek kijelölésével a kurátor egy szép ívet rajzolt le a "heroikus" időszaktól kezdve a háború végéig, miközben a rotundában felfelé haladva folyamatosan érzékelhető, ahogyan a forradalmi, háború mellett voksoló, úttörő és optimista irányzat átalakul egy hatalomellenes, rezignált és csalódott izmussá. A kurátor nagyszerűen érzékelteti a munkákkal ezt a fajta elkomorulást, miközben az informatív feliratokkal folyamatosan vezeti a befogadót és értelmezi számára a futurizmus megszületését, kiteljesedését, majd bealkonyulását is.

Ezt az időrendet a szervező időnként meg-megtöri, hogy a futurizmus néhány sajátosságáról hangsúlyozottan szólhasson. Kiemelten foglalkozik például a futurista manifesztumokkal és kiáltványokkal, nyomatékosítva, hogy a futuristák számára a vizualitás mellett a textualitás és a költészet is fontos szerepet játszott. De nemcsak a futurista kiáltványok jelennek meg nagy számban a tárlaton, hanem azok a költemények és filmek is, melyekben nagy hangsúllyal szerepelnek a futurista agresszív nyelvi játékok, a words-in-freedom poémák.

Az egyik épületszárnyban a kurátor a futurista színházat rekonstruálta, eszközeivel eredményesen zavarva össze a befogadói reakciókat – éppen úgy, ahogyan az izmus képviselői tették. A "színházterembe" egy szűk folyosón keresztül juthatunk el, melynek már az elején hallatszik, hogy a benti térben zajlik valami. Előrehaladva egyre több fény és hang szűrődik ki, s mire elérjük a termet, tulajdonképpen egy színpadra kerülünk, előttünk kör alakban egy lelátó fut, mely mögött különféle színes fények villannak fel. Hangot is hallunk és kis időbe teli, mire felismerjük, hogy az előadás tulajdonképpen az egyik oldalsó falon és apró képernyőn fut végig. Egyszerre látjuk tehát a darabot és válunk a részeivé annak.

A kiállítás fontos célja az is, hogy rávilágítson a futurizus multidiszciplinaritására is. A kurátor a "teljes műalkotás" fogalmával ismertet meg minket, mire eljutunk a rotunda tetejébe. Többféle médiumot, művészeti ágat integrál a kiállításba – korabeli színházi kosztümöket, figurákat, szobrokat, enteriőröket, filmes és táncos elemeket, építményeket, kísérleti munkákat használ fel és állít ki –, melyekkel a futurizmus összművészeti jellegét is kitűnően hangsúlyozza, nyomatékosítja. Persze folyamatos az információátadás is, így felfelé haladva a befogadó fejében egyre teljesebbé válik a futurizmusról alkotott kép, s mire elérjük a 30-as, 40-es éveket, világossá és érthetővé válik, hogy a futurista alkotók miért kezdenek elfordulni a hatalomtól és miért nyitnak inkább az élet esztétizálása irányába.

A kiállítás utolsó nagy része a repülésnek van szentelve, a kurátor megfogalmazza, hogy az örvénylő, néha elvont légi felvételeket tekinti a futurizmus végső megtestesülésének: a második világháború közeledtével és utána a futuristák érdeklődése az aeropittura irányába fordult, a repülés ugyanis megadta a művésznek a zavaró nézőpontok és az ehhez kapcsolódó új ikonográfia kialakításának lehetőségét. Ezzel egy időben egy újabb médium is megjelenik, a futuristák a fotózás iránt is fokozottan kezdenek érdeklődni, mely műfajnak szintén külön termet szenteltek a tárlat megalkotásakor.

A kiállítás munkái tehát időrendben haladnak előre, kijelölve a futurizmus legfontosabb csomópontjait, miközben a kurátor, Vivien Greene szerteágazóan mutatja be a 20. század egyik legfontosabb irányzatát. Igazán dicséretes, hogy a tárlat megalkotása során nem csak és kizárólag a képzőművészeti munkák bemutatására koncentrált, hanem elővett számos "kísérleti" médiumot is, melyekkel implicite megmutatta, hogy a futuristákat nem foglalkoztatta a magas és népszerű művészet elhatárolása, csak az, hogy megtalálják a megfelelő médiumot mondanivalójuk kifejezéséhez.

A kiállításon közel 360 munkát lehet megtekinteni, nagyjából 80 művésztől, építésztől, designertől, fotógráfustól és írótól. Nagy számban találunk olyan műveket is, melyeket női művészek készítettek a futurizmus jegyében (pl. Benedetta Cappa, akit eddig leginkább Marinetti feleségeként tartottunk számon). A kiállítás rendezése során a kurátor átgondoltan és megfontoltan jelölte ki a legfontosabb hangsúlyokat, így neki végre sikerült az is, hogy a futurizmust ne kizárólag egy esztétikai kategóriaként kezelje, hanem egy olyan mozgalomként, melynek fontos meghatározója volt az a történelmi kontextus és a körülötte kibontakozó élet, amelyben megfogant, kifejlődött, majd semmivé lett.

Az Italian Futurism 1909-1944 – Reconstructing the Universe (Olasz futurizmus 1909-1944 – Az univerzum rekonstrukciója) című kiállítás a New York-i Guggenheim Múzeumban tekinthető meg 2014. szeptember 1-ig.

Fotó: Kristopher McKay / Guggenheim New York