Ez a nap már teljesnek mondható, abban az értelemben mindenképp, hogy már fordítószemináriummal indul. A szemináriumot Imreh András vezeti az első négy, később majd Rácz Péter a második négy alkalommal. Az ilyenkor szokásos bemutatkozást követően játékkal indul a szeminárium, ez vezeti be az első feladatot. András Pap Károly Fent a Priaforán című novelláját hozta magával, az első feladat mindjárt nem fordítás, hanem egy magyar nyelvű saját szöveg létrehozása – a fordítók ötmondatos novellákat írnak a Pap Károlyéval azonos címmel. S méghozzá milyen jókat! Aztán elkezdődik a fordítói munka a szövegen.

Délután a Márton-trilógia második darabja kerül színre, nem is akármilyen felvetésekkel. Nem drámáról van ugyan szó, pontosabban nem csak arról. Ellenben nagyon mély fordítói alapkérdésekről, melyeken áll vagy bukik a fordítás sikere, megkockáztatom, a fordító műfordítói mivolta is. Egy megvilágító erejű példával indít, a bábeli zűrzavaréval. A történet ismert: az emberek egy mennybe nyúló torony építésébe fognak, s emiatt az Isten megharagszik rájuk és ellenlépésre szánja el magát. Ez a lépés azonban nem a nagyra törő emberek elpusztítása, nem is a torony romba döntése, holott mindkettő hatalmában állna. Ez a lépés a nyelv összezavarása. A nyelvek összezavarása pedig nem nyelvek és nyelvcsaládok kialakulását jelenti; előfordulhat, hogy a nyelv maga mit sem változott, struktúrája, szóalakjai sem, csupán mindenki más jelentést tulajdonított az egyes szavaknak. A megértési nehézség az, ami beférkőzött közéjük. A fordító ezt a szakadékot hidalja át, és nem pusztán szöveget fordít, hanem kultúrát ültet át: a fordítás nyelvek és kultúrák párbeszéde.



Mi hívja létre, mi nemzi, szüli a fordítást? Teszi fel a kérdést Márton László. Egyfelől lehet a válasz a fordítói akarat; lehet a megrendelői igény is. Lehet azonban, hogy maga a mű az, mely kiköveteli magának a fordításait. Ahogy arról már tegnap is szó volt, a fordítás értelmezés. A megszületett fordítás könnyen beláthatóan változásokat okoz a célnyelvben, Laci azonban azt mondja, változásokat generál a forrásnyelvben is, visszahat a fordított műre. Ezt itt még nem értjük, megérteni este fogom, amikor Szécsi Noémi mesél a Finnugor vámpír fordításairól, arról, hogy az elbeszélő, akit alkotott, és akinek a neme a műben végig eldönthetetlen, bizonyos nyelvekre fordított változatban szükségképpen nemet kellett, hogy kapjon – mely jelenség különös súllyal bír a Finnugor vámpír esetében, hiszen a mű éppen egy eldönthetetlen nemű elbeszélő konstruálására irányuló kísérlet eredményeképpen született.

A fordítás értelmezés tehát, Márton László Szilágyi János György műtárgyhamisítás-hasonlatával él – mely szerint a műtárgyhamisító is elemzést hajt végre, és lehet bár, hogy elődjéhez mérhető tehetséggel és tudással rendelkezik, de az adott korról való tudása mentén hajtja végre az elemzést; és miután az adott korról való tudás folyton változik, a műalkotások új meg új értelmezéseket provokálnak. A fordítás tehát – szemben az eredeti művel – gyorsan avul; mint ahogy bizonyos idő elteltével a hamisított műtárgyak is szinte szükségszerűen lelepleződnek.



A fordító tehát hamisít. A másik nyelven létrehoz egy művet, melyről azt állítja, hogy azt valaki írta, holott ez nem igaz – a két mű nem azonos. Laci azonban óva int: ez nem jelenti azt, hogy lehetséges volna egyszerre fordítani és átdolgozni is a művet, mert hirtelen bizonytalanná válik, hogy mit is fordítunk. Vagy szülessen először egy fordítás, melyen aztán végrehajtható lesz az átdolgozás, vagy szülessen meg az átdolgozás, és azt a szöveget fordítsuk. Ha a fordító ezt szem elől téveszti, elveszíti önmaga előtt a saját hitelességét.
De létezik-e, s ha igen, miben áll a fordítói hitelesség? Nem abban – mondja Márton László –, hogy a fordító soha nem téved. A fordító akkor lesz hiteles, ha látható, hogy miféle problémákat mérlegel, és mely elgondolások mentén hozta meg döntéseit.
 
Szécsi Noémi íróval, műfordítóval Fodor Péter, a Debreceni Egyetem oktatója beszélgetett. Ha már a szövegek avulásáról beszéltünk, Noémi első regénye, a már említett Finnugor vámpír éppen ellenkezőleg járt: ahelyett, hogy avulni kezdett volna, aktuálisabbá vált a most fiatal generáció nemi szerepekkel szembeni rugalmasságának köszönhetően. A regényt több nyelvre is lefordították, Noémi maga csak az angol nyelvű kiadás megszületésében működött közre, melynek létrejötte is különös volt; a brit kiadó munkatársa lengyel fordításban olvasta a könyvet, és az alapján döntött az angol nyelven történő kiadás mellett (megjegyzem, a lengyel nyelv is megkülönböztet nemeket). A könyv angol fordítója, Peter Sherwood egyébként finnugor nyelvész, és mint ilyen, olyasmikre is felfigyelt fordítás közben, amiket a magyar olvasók észre sem vettek. (Erről a jelenségről a délutáni előadásban is szó volt, akkor a Hamlet fordítása volt a példa, melynek során dramaturgiai következetlenség világlott ki, ez esetben elrejtett Thomas Mann-idézetekről.)



Noémi mesélt a Kommunista Monte Christóról.A regény születését elsősorban az inspirálta, Noémi szerint azért fontos, mert a jobb- és baloldal végsőkig elmérgesedő viszonyáról szól. Amikor elkezdte írni a regényt, nem volt biztos benne, hogy a főhős kommunista lesz – közben kiviláglott, hogy a kommunista kisemberé a leginkább használható nézőpont a regény számára.

Noémi is regénytrilógián dolgozik; a Nyughatatlanokat és a nemrég megjelent Gondolatolvasót egészíti majd ki a készülő, új könyve. A trilógia történelmi regényekből áll, melyek középpontjában olyan hősök állnak, akiknek nem hallatszik a hangja a történelmen át, ahogy ő mondja, nem fontos figurák. A Nyughatatlanok a háborút az otthon maradt nők szemszögéből meséli el, a Gondolatolvasó főszereplője egy süket fiú. Így, ü-vel. Ennek kapcsán Noémi elmeséli, hogy bár nem volt könnyű a karaktert úgy létrehozni, hogy nem konzultált siketekkel, inkább nem vállalta annak kockázatát, hogy az adatközlő aztán elvárásokkal viseltessen a regénnyel szemben.

Ez utóbbi gondolatok – a beszámoló szükségképpeni utólagos mivoltából adódóan előrevetíthetem – másnap még fontos szerepet kapnak majd.