Az est moderátora, Winkler Nóra szerint Kun Árpád meghívásával tulajdonképpen nemzetközi kultúrmissziót teljesít a fesztivál, mivel a magyar író Norvégiában él, és legutóbbi, Boldog észak című könyvének nagy része is ott játszódik. A messziről jött vendég keresi a magyar szavakat, ezért kicsit akadozik a beszélgetés, de azért mégiscsak kiderül, hogy a regény főhősét egy valós személyről mintázta, amit az epilógusban is leír, ugyanakkor elárulja, hogy maga az epilógus is fikció...

A jelek szerint egy boldog északi országban is muszáj dolgoznia az embernek, ha el akarja tartatni a családját, bár apaként egy ideig otthon maradt a lányával, segélyből élt, aztán el kellett mennie dolgozni. Akármennyire is próbálta ezt elkerülni... Először egy úszómesteri állás merült fel, aztán inkább ápolónak állt, ebben a munkakörben pedig rengeteg történettel gazdagodott, amit később beépített a cselekménybe. Ráadásul mivel a főszereplő afrikai származású, némi internetes kutakodásra is szükség volt a hiedelemvilág hiteles ábrázolásához.

Winkler eldöntendő kérdésére, hogy íróként a hétköznapokban eleve a begyűjtendő anyagra koncentrál-e, vagy a dolgok szemléléséhez elég a "sima, nettó, civil figyelem" is, utóbbi lesz a válasz, de Kun Árpád amúgy sem definiálja magát íróként. Élettörténetébe merülve kiderül, hogy ösztöndíjas diákként és dolgozó felnőttként Franciaországban, Párizsban és Bordeaux-ban is éveket töltött el, és megtapasztalta azt a komfortérzetet, amelyet előtte idehaza nem sikerült.

Amúgy is inkább kisebb közösségekhez szeret tartozni, a nemzeti összetartozás érzését kevésbé éli meg intenzíven, a tekintélyelvűségtől pedig kifejezetten irtózik. Valahová tartozni sokféleképpen lehet, Norvégiában például nem is olyan régen első ízben látogatott ki egy futballmérkőzésre, ahol rögtön azt vette észre magán, hogy magából kikelve kiabál, drukkol a helyi klubcsapatnak, ugyanakkor a norvég nemzeti válogatottnak nem szurkolója.
Az est zenei aláfestését Hó Márton szolgáltatja, aki Serge Gainsbourg-dalokat játszik. A francia zeneszerző-énekes-színész Kun egyik nagy kedvence, és hogy igazi anarchista, arról egy történetet is hallunk: egy tévé-show felvételén a mellette ülő Whitney Houstonnal mindenféle finomkodás nélkül közölte, hogy mit is csinálni vele a legszívesebben. Az író szerint már-már a homofóbiával vagy az antiszemitizmussal egyenértékű ez a fajta szélsőségesen macsós magatartás, bár nyilván kevésbé elítélendő.

A beszélgetés még visszakanyarodik a saját élményekre, illetve azoknak az írásra gyakorolt hatására. A szerző úgy érzi, hogy a külföldi tapasztalatok ellenére is magyar író maradt, franciául vagy norvégul soha nem fog írni. Egyébként költőként indult a pályája, bár próbált regényt is írni, de korábban nem járt sikerrel. Az összegyűlt élményanyag a versekhez képest azonban mégiscsak tágasabb teret követelt magának, holott diákköltőként a sárvári táborban még megsértődött, amikor azt jósolták neki, hogy egyszer még jó prózaíró lehet belőle.

Versei közül Elek Ferenc színész olvas fel egyet, aztán a műsorvezető Kemény Istvánt és Vörös Istvánt hívja a színpadra, hogy egy-egy verssel, anekdotával köszöntsék hazalátogató barátjukat. Mindannyian Sárváron kezdték a pályájukat, aztán sokáig rendszeresen összejártak, hogy elemezzenek, beszélgessenek, megmutassák egymásnak friss szövegeiket. Vörös szerint a cél, hogy ne kelljen dolgozniuk, többé-kevésbé megvalósult, Kemény pedig a Rolling Stoneshoz hasonlítja a barátságukat: úgy tűnik, soha nem lesz vége.
 

Fotó: Tordai Márton