Igen, ismerős a helyzetet: heveny emberundor. Nem olyan nagy tragédia. De ha nem csupán heveny, gondba is eshetünk. A szuicid gondolatok elhessegetése után nem marad más választás, csak a kivonulás. Kivonulás a civilizációból. Ki ne érezte volna már, hogy ennyi, elég, vége… Ki ne ábrándozott volna a romantikus természeti életről: hogy milyen jó is lenne, távol az emberektől, a benzingőzős aszfalttól. Kinn a természetben, egyedül a természet erői ellen, egyedül az életben maradásért, férfiként, stb. Egy-két hónap remetei magány, úgy érezzük, helyrebillentené feldúlt egónkat. Doppler is így érez, egyetlen különbséggel. Ő nem egy-két hónappal számol. Ő egy élettel számol.

A norvég sztáríró, Erlend Loe nyomatékosan a tudomásunkra hozza – ha eddig nem tudtuk volna –, hogy a norvégok is tudnak írni. És nem is akárhogyan. Miért is ne tennék. Több, magyar nyelven is kiadott regénye után, úgy tűnik, lassan sikerül áttörni a kortárs idegen nyelvű szépírókat sújtó honi érdektelenségből, és a megjelenés után néhány hónappal már szép kritikai visszhanggal büszkélkedhet. Ami nem csoda. Az embereknek szükségük van az olvasható (mi több, olvasmányos), ugyanakkor gondolatokban is gazdag, mélységekkel is rendelkező szépirodalomra. Erlend Loe regénye pont ilyen.

A megnyugtató egzisztenciájú Doppler reflektálatlanul éli a norvég felső középosztály mindennapi életét, mélyen a tudatalattijába fojtott embergyűlölettel, a szeretetre való képtelenségével, többszörösen összetett frusztrációival. Ám nem kell sok ahhoz, hogy a mélyen benne élő, indiános könyvek iránt rajongó kisfiú kiszabaduljon belőle, és az Oslo melletti erdőségekbe vegye magát. Összehaverkodik egy jávorszarvasborjúval, akivel – legnagyobb meglepetésére – sokkal bensőségesebb viszonyt alakít ki, mint valaha akár egyetlen embertársával, beleértve a családját is. A külvilággal való egyetlen kapcsolata abban merül ki, hogy egy áruházi alkalmazottal az általa elejtett jávorszarvas-húsért cserébe sovány tejért bizniszel. A modern kori civilizáció egyetlen megkérdőjelezhetetlen vívmányának ugyanis a sovány tejet tartja, amely nélkül sajnos nem tud meglenni.

A téma persze örök: „Vissza a természetbe!” Itt a természetbe kivonulás aktuális mondanivalókkal párosul. Felfoghatjuk úgy is, mint a huszonegyedik századi Waldent, és persze úgy is, mint anti-globalizációs, kiábrándult, a modern létfeltételek üdvözítő jellegét tagadó röpiratot. A Dopplerben ráadásul az a nagyszerű, hogy nem unjuk. Hiszen mindannyian messzemenőkig egyetértünk abban a közhelyszerűen igaz tételben, hogy a korunk által diktált életfeltételek, a telekommunikáció, a fogyasztói attitűd, a materializálódó értékrend, a kapcsolatok elsivárosodása, etc., hogy ez minket mennyire megvisel. Számos zseniális, közepesen tehetséges és tehetségtelen író szembesített már bennünket a végromláshoz vezető ezredfordulós etikával, de minden igazság, amit sokszor hallunk, közhellyé silányul és nem éri el azt az ingerküszöböt, amelyen túl elkezdenénk gondolkozni rajta. Azért van szükség az új formára, új stílusra vagy az újszerű történeti alapállásra, hogy kialakítsa az olvasóban azt az idegen nézőpontot, amely hajlandóvá teszi arra, hogy újra felfedezzen magának és magáévá tegyen egy gondolatot. Loe megtalálta ezt az új formát és stílust: búvópatakként jelenlévő humora, ízlésesen visszafogott öniróniája, természetes, szinte beszélt nyelvi tónusa, kamaszos tisztasága olyan magával ragadó, hogy az ember tényleg nem tudja nem szeretni.

Fölösleges tovább taglalni a Doppler erényeit (hacsak egy zárójel erejéig nem térünk ki Lőrincz Balázs Bendegúz elismerésre méltó fordítói teljesítményére), hiszen a kritikusi méltatás nem tud továbbmenni azon az evidencián, hogy Erlend Loe jó író, a Doppler pedig egyszerűen nagyon jó könyv. Ez már csak abból is világosan kitetszik, hogy az olvasó a könyvet letéve rohan a hűtőszekrényhez egy liter sovány tejért, és az ablakon kitekintve bepárásodik a tekintete a szélfútta fák látványára.

Erlend Loe: Doppler, 2006, Budapest, Scolar Kiadó