Hát elkezdődött. A tavalyinál – melynek történetét csak elmesélésekből hallottam – sokkalta zökkenőmentesebben indult a tábor, lévén idén elkerült bennünket az árvíz.

Legelőször is lássuk a nyelveket, melyeket idei fordítóink képviselnek: horvát, finn, angol, spanyol, német, osztrák német, olasz, udmurt és orosz, és természetesen – a tábor történetét évente figyelemmel kísérők számára ez már-már evidencia – észt.



Az érkezés és az ismerkedés után, az első program előtt L. Varga Péter megnyitotta az idei JAK műfordító tábort. Ez a gesztus persze formalitás, mégis, minden évben hosszú előkészítő munka sikerét ünnepli, mely munka persze a háttérben zajlik, sokak számára láthatatlanul; amiben pedig kiteljesedik, az a tábor maga. Köszönet érte az idei évben Reet Klettenbergnek és L. Varga Péternek.

Péter szavai Márton László előadását vezették be. A folytatásos történetek szerelmeseinek megnyugtatására közlöm, hogy Laci egész előadás-trilógiát tart nálunk: három délutánon át vezet be bennünket a műfordítás rejtelmeibe, kérdéseibe, és figyelmeztet a buktatókra.

Azazhogy mesél. Önnön tapasztalataiból építkezik, szép, ahogyan Luther Asztali beszélgetéseinek fordításáról, pontosabban kétszeri, évtizedekben mérhető különbséggel született-születő fordításáról és annak tanulságairól beszél, egy nagy asztal köré gyűlt társaságnak, egy több évtizedes múltra visszatekintő esemény nyitóakkordjaként.

Huszonpár éves volt, egyetemista, amikor, ahogy ő mondja, ösztöndíjat kért magának a XVII. századba – ez annyit tesz, hogy német barokk költészetet fordított. A Helikon könyvkiadó Luther-évfordulóhoz kapcsolódó elképzelései Margócsy Istvánhoz csatornázódtak be, aki ehhez a német barokkot megszállottan fordító fiatal fiúhoz irányította a kiadó munkatársait. Az egymásra találásból könyv született; a fiú egy hatalmas, vaskos, bonyolult korpuszból, az Asztali beszélgetésekből javasolt egy válogatást közreadni. A kiadó megadta a lehetőséget. "Helytelen ilyesmit egyetemistára bízni, mert elrontja." Mondja Márton, és legott hozzáteszi, hogy ezt a feladatot ő akkor nem rontotta el. Most azonban, amikor több mint harminc év elteltével ugyanaz a szöveg találta meg őt fordítót keresve, egészen más oldalról közelít. Lázas-lelkes fiatalként még a stílust kereste, a hangot a szöveghez, ma már úgy véli, a fordító jobban teszi, ha észrevétlen marad, ha nem ékelődik be a szöveg vagy az író és a befogadó közé. Később felvetem neki, hogy külön érdeme a történetnek, hogy az éppen Luther fordításához kapcsolódik; Lutheréhez, aki maga is fordított, éppen avégett, hogy kiiktassa a közvetítőt Isten és az ember közül, hogy bárki nyelvi korlátok nélkül férhessen hozzá a Bibliához is az igéhez, miközben az interpretáció a közelítés ellenére kikerülhetetlen, sőt, szemléletformáló hatással bír. Az Asztali beszélgetések után szó esik a Grimm testvérek meséiről és mondáiról, és Goethe Faustjáról is.

Márton László mindezek kapcsán az olyan gyakorlati problémák mellett, mint hogy adott nyelvi struktúrát, legyen az forma vagy stílus, hogyan ültetünk át egy másik nyelvre, komoly elméleti kérdéseket feszeget, olyanokat, melyek idővel megkerülhetetlenné válnak, ha komolyan gondolkodunk a fordításról. Kérdéssé válik, hogy mit tekintünk műnek (a Faust első részét, esetleg mindkettőt, netán hozzáértve az Ős-Faustot is); az is, hogy miként olvassuk a művet, illetőleg, hogy miként szeretnénk átadni azt, mi a célunk vele (ismét csak a Faust kapcsán: költemény-e, avagy dráma? A korábban született fordításokat sorra véve kiderül, hogy ez a megközelítés nagyban befolyásolja a fordítás során megszülető szöveget). Kérdés az is, hogy mit tekintünk egységnek a műben (elárulom, hogy Laci a Faust színpadra szánt, új fordításának készítése közben a színpadi szituációt tekinti annak). Fontos továbbá, hogy műemléknek tekintjük-e a szöveget, avagy használjuk azt. Ha az előbbi mellett döntünk, könnyen érezhetjük magunkat gúzsba kötve, ha pedig az utóbbi mellett, akkor rombolást is végbe kell vinnünk ahhoz, hogy építkezhessünk – a szöveg bizonyos attribútumai, esetleg értelmezési síkjai áldozatul esnek a célnak, melyet a fordítással el kívánunk érni (lásd a tökéletes verselést egy drámaként felfogott szövegnél, vagy a színpadi mondhatóságot egy költeményként fordított esetében).

Holnap a drámákkal foglalkozunk majd – ígéri végül.

Este Oravecz Imrét köszönthettük köreinkben, és Dánél Mónát, aki bemutatta nekünk a szerzőt. Pontosabban először fordítva – Oravecz Imre mindenekelőtt szerette volna megismerni a rá kíváncsi közönséget; a bemutatkozáskor kiderült, hogy Reet és Leelo is fordított és publikált már észt nyelven Oravecz-szövegeket.

Nem lehet visszaadni mindent, ami elhangzott az este során, disszidálásról, kultúrákról, hagyományokról, családról, gyökerekről, Szajláról és Dél-Kaliforniáról. Leginkább a regényei, az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj adták a beszélgetés vezérfonalát, a verseket kevéssé érintettük. Oravecz azt mondja, ő maga nem szereti műveivel kapcsolatban a vers és próza megkülönböztetést, inkább líra és epika kategóriákban gondolkodik. A lírától valóban eltávolodott, mondja, de verses művei is inkább epikus vonásokat hordoznak, semmint líraiakat.

A két említett regényt trilógiává bővítő harmadik éppen most készül. Oravecz ebből olvasott fel nekünk egy részletet, ami külön megtiszteltetés volt, csakúgy, mint az a nyitottság, mellyel a hallgatóság iránt viseltetett.

A család, nyelvek, kultúrák és gyökerek, történetek és fordításaik még hosszú időn át témát szolgáltattak a beszélgetéshez. "A műfordítás kihozza az ördögből a formáját" – mondta még délután Márton Laci. Az emberből is.