Bécstől egy órányira, Langenloisban, Wachau borvidék központjában egy borászatot és a hozzá tartozó szállodát találjuk meg.

A magyar szemnek egyáltalán nem idegen osztrák faluig könnyű eltalálni. Ha már beértünk a faluba, tulajdonképpen a hotelt is könnyedén megtaláljuk, mindent szépen kitábláztak. Az útbaigazítást követve, a falut körbejárva, kis utcákon tekeregve, jobbra majd balra kanyarodva, egyenesen haladva, aztán befordulva, onnan visszakanyarodva megismerjük és magunkba szívjuk a falu hangulatát, életét. Majd jól meglepődünk, amikor kiérve a falu határába megpillantjuk a szálloda épületét. Azt is gondolhatnánk, hogy a falutúra, amin részt vettünk, már a show része, kellőképpen ráhangolnak a szálloda és borközpont látványára.

Megpillantva, első benyomásunk az volt, hogy „ezért kár volt idáig eljönni”. Az idegen, rideg, és a tájtól, környezettől teljesen elütő épület mindenképpen kevésnek tűnik. Az épületegyüttes három részből áll. Egyrészről a meglévő pincerendszer, ami a falu alá nyúlik, és egy nem látható síkja a településnek, másrészről a látogatóközpont, és végül a szálloda.

Első fogásként a szállodát kapjuk. A szőlősorok szigorú geometriai rendjébe belesimuló, lábakra állított nyugatnémet külvárosi irodaházakat eszünkbe juttató főhomlokzaton megjelenik a fröccsöntött műanyagra emlékeztető fém rácsozat, amivel a ház többi részét is burkolták. A nyílások a bennük kivágott lyukak. Az egyes homlokzatok zártabbnak, illetve nyitottabbnak tűnnek attól függően, hogy a fémburkolat vagy a benne vágott lyukak vannak többségben. A rács alatt színes vakolat sejlik át, három színben: piros, sárga és zöld, talán a szőlőszemek lehetséges három színeként. Ha ezen a biztos vonalon indulunk el, képzelőerőnkre hagyatkozva, egyre inkább hasonlít a ház egy nagy absztrakt szőlősorra. A pillérekre állított tömb, a szabálytalanul vezetett falsíkok, melyek néhol elhagyják az alagsori üvegportál homlokzati síkját, azt a hatást keltik, hogy a ház lábakon áll. A felső szintek szétterülnek felette, akár egy növény lombozata a törzshöz képest. A falak és a színek mélysége is elősegíti, amit a lyukacsos, transzparens fémburkolat ad az illúzióhoz.

Behatolunk az épületbe. Az előcsarnok tökéletesen átlátható, szellős, és minden teljesen egyértelmű. Jobbra a recepció, mögötte a bár és a dohányzó, legvégén az étterem. A földszintet teljes egészében üveggel választották el a külső környezettől, ezért amellett, hogy a belsőt teljesen átlátjuk, szemünk továbbszalad a ház körötti szőlősorokra, és a távolban pihen meg, a hegyek lankáin. A szőlő és a föld színei a belső térben is dominálnak, leginkább az érett sárga. Különös látványt nyújt, ahogy a belsőben megjelenő pillérek ívesen csatlakozásnak a padlóhoz: mintha a pilléreknek „gyökere” lenne. Az érzés végképp elhatalmasodik, ez egy nagyra nőtt szőlőtő.

Az U alaprajzú hotel 80 szobát rejt magában, ami külső méreteit nézve, 53x53 méter, hihetetlennek tűnik, sokkal kisebbnek hat. A hátsó oldalon már védett medencével találkozunk, barátságos hintaágyakkal, kerttel, és megint szőlősorokkal. Az udvarhoz kapcsolódik az spa-részleg, és az étterem terasza is.

Az udvarból jól látható a borászat fogadóépülete. Másfelé nem is nézhetünk, mert a nyílegyenes szőlősorok vezetik a tekintetet, ami megnyugtató, ha eszünkbe jut, mennyire nehezen lehet tartani az irányt pár órás pincemélyi kóstolás után. Tehát a második fogás a fogadó épület. Átvezetésként kapunk egy rövid gyalogutat a tőkék között, néhány, a szőlőhöz és a borászkodás hangulatához kötődő műalkotással.

A fogadóépület csupa fém kocka, úgy néz ki, mintha legörgették volna egy hosszú domboldalon, és itt-ott benyomódott volna, megsérült, kicsit összetört volna gurulás közben. A fémtömb a falu felületét, a felső és az alsó világának a szerkezetét hordozza magán. A sajátos relief azt az absztrakciót adja meg, amihez nem kell elmélyülten elmélkedni. Mindenkinek eszébe jut a táj, a lejtő, meg a pincék geometrikus, de szabálytalan építettsége.

Mindez a szubsztrakció mértani elvét követve, merthogy a pincéket nem úgy formáljuk, hogy építünk valamit, hanem elveszünk valamit. A pince esetében földet vonjuk ki – és ami marad, az maga a tér. Itt a homlokzatból vettek el darabkákat, amiből aztán ablak lett. Belül van a parafa burkolat, mert a borospalackot parafával zárjuk be. És így kialakul a határoló szerkezet rétegrendje, parafa, ami a dugót juttatja eszünkbe; vasbeton, ami a házat tartja; alumíniumötvözet burkolat, mely a domborzatot juttatja eszünkbe, mert a táj is ilyen.

A belsőbe lépve meglepetés vár: hatalmas, szellős terek. Parafa, zöld üvegek, mint a borosüveg fala. Így érezheti magát a bogár, aki végre bejut a finom illatokat árasztó borospalackba, hogy kíváncsiságát kielégítse. Bejut a szűk üvegszájon át, és meglepődik bent, mekkora helyre került.

Az épület a föld alá nyit. A külső nem árulkodik róla, de az épület lefelé, a föld mélye felé legalább ugyanakkora, mint a földfelszín fölött. Kettős szimbólum lehet ez: a földben kígyózó borospincékre emlékeztet, de eszünkbe jut a szőlő is, ahogy hosszú gyökerét mélyen a föld alá ereszti, hogy megtámaszkodjon és tápanyaghoz jusson.

A belső tér nyitott, átlátható. A föld alatti rész nem elkülönült, lezárt rész. Belépünk, és mind a négy szintet beláthatjuk. A hatása, köszönhetően a beszűrődő fénynek is, különös módon a monolitikus fémtömb nyomasztó súlya és a szellős tér üde könnyedségének zavarba ejtő keveréke.

Kacskaringós, látszólag rendszertelen lépcsők, rámpák, közlekedők metszenek játékosan a hatalmas légtérbe. Ahogy a szőlőkacsok törekednek megkapaszkodni valamiben. Átható borillat.

Itt a szőlőről és a borról szól minden, de az emberre és a vendégre méretezték a házat. Langenloisban az épületek előtt állva a használt anyagok azt sugallják, hogy súlyuktól és komolyságuktól megszabadított, tulajdonképpen provizórikus épületek. Itt súlya és alapja a földnek, a bornak, és a munkának van. Nincs szükség retrospektív térszervezésre. Manírokra, amelyek az épület illuzórikus időtállóságával igazolják a hagyományt és a múltat. Kíváncsivá tesznek az épületek, szőlőre, borra, a mögötte rejlő munkára, az emberre.




fotó: Répás Éva