És hogy arról szólhatott, annak bár nem elégséges, de mindenképpen szükséges alapfeltétele a Császár Angela színművész és Sándor L. István kritikus által összeállított versenyprogram színvonala. Ha ugyanis nem kérdőjelezhető meg, hogy egy előadás a szakmai minősége miatt került be, akkor senki nem kezd el más okokat keresni a háttérben. Rövid statisztika annak bizonyítására, hogy milyen sokszínű ez a program: a 13 versenyelőadás közül 5 érkezett a fővárosból, 4 vidékről (ezek közül 2 Miskolcról) és 4 a határon túlról. (Igaz, a Vöröst a szabadkaiak a Katona József Színházzal közösen állították színpadra, így ez az előadás ide is – oda is sorolható.) Két független előadás is bekerült: az I. Erzsébet és A hosszabbik út. Ez az utóbbi ráadásul abban is úttörő, hogy ez az első színházi nevelési előadás a POSzT történetében, nyilván Sándor L. István figyelmének köszönhetően, aki a nálunk sokszor mostohán kezelt gyermekszínházi – bábszínházi – színházi nevelési terület egyik szakértője. Örvendetes ráadásként egy színházi nevelési programsorozat is gazdagította a POSzT kínálatát, kerekasztal-beszélgetésekkel, prezentációkkal, bemutató előadásokkal.


Ami a választott darabokat illeti, azt tükrözik, hogy a rendezők szívesebben dolgoznak át klasszikusokat, mint hogy kortárs magyar műveket használjanak. Ebből három akadt az idén, a Máté Angi Mamójából készült kolozsvári Csipke, Brestyánszki Boros Rozáliától a Vörös és Székely Csabától a Bányavakság. Utóbbiról még annyit, hogy úgy tűnik, a magyar kortárs drámában jelenleg Székely Csaba mindent visz. A fesztivál történetében ugyanis először fordult elő, hogy egy szerzőtől öt darab is szerepeljen a porgramban, beleértve a felolvasószínházat és az egyéb off-programokat is. Mindezt úgy, hogy három éve még azt sem tudtuk, ki az a Székely Csaba. Emlékszem, a Nyílt Fórum eredményhirdetését lekésve a fotóstól kérdeztem meg, ki nyert, és a gépében mutatta meg a fényképét. Azóta már ő is biztosan megtanulta ezt a nevet.

A versenyprogrammal szemben felhozható legnagyobb hiányjel a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadása, amiről Sándor L. István azon a beszélgetésen, ahol a mai magyar színházi élet dilemmáiról, elsősorban a politikai hatalom és a színház viszonyáról esett szó, annyit mondott, hogy ennek "technikai" oka volt. Ezt aztán meglepő módon senki sem forszírozta, de a válogatók által kezdeményezett beszélgetésen (amely meghallgatható a poszt.hu oldalon) sok szó esett az egységes szakmai kiállás szükségességéről, még ha ennek mikéntjéről, esélyeiről eltértek is a vélemények.

Politikus színházban azért így sem volt hiány. Az újvidékiek Opera ultimája (Kokan Mladenovic rendezte) arra az ötletre épült, hogy a politika utasítást ad az arra szakmailag alkalmatlan társulatnak, hogy játszanak operát. Hogy ez mennyire nem légből kapott elképzelés, arra sajnos a saját szűkebb pátriám is példaként szolgálhat: Zalaegerszegen ugyanis közgyűlési határozatban írták elő a színháznak, hogy évi egy klasszikus operettet is mutasson be. Hogy a társulatban kioszthatók-e a szerepek, van-e a városban megfelelő zenekar, tánckar stb., az már más kérdés. Az Opera ultimában ezt mindenesetre remekül megoldották: az első felvonásban láttunk egy ötletzuhataggal teli operaparódiát A sevillai borbélyból, a másodikban pedig egy fehérből feketébe forduló, erősen átpolitizált Figaró házasságát, amivel ha forradalmat nem is lehetne kirobbantani, mint annak idején, a nézőteret mindenesetre sikerült felrobbantani.

Vagy ott van a Vörös (Máté Gábor rendezte), ez a magyar és szerb közelmúltat, az újvidéki vérengzést és annak megtorlását feldolgozó előadás. Az ember elképzeli, hogy nézhetik ezt Szabadkán azok a nézők, akiknek mindez hozzátartozik a személyes-családi történetéhez, de persze valahogy mindannyiunk történetéhez is hozzátartozik. Súlyos, földbe és vérbe ágyazott előadás, valami fekete, szemcsés annyaggal teli, úszómedenceszerű térben játszva (a díszlet Cziegler Balázs munkája), amiből titkok bukkanak fel, amibe elássák a halottakat, és amiben olyan nehéz lehet lépni is, nemhogy kilépni belőle, mint az indulatokkal-gyűlölettel terhes múltból.   

Az idén csak néhány programot láttam a kortárs magyar dráma legújabb termését felolvasások, beszélgetések és műhelybemutatók formájában feldolgozó, a Színházi Dramaturgok Céhe által rendezett Nyílt Fórum rendezvényei közül. Az egyik ilyen műhelybemutató volt a Szorul a hurok. Ahogy a Vörösben szerbek és magyarok máshogy élik meg ugyanazt a történetet, a Forgách András rendezte Nádas Péter-feldolgozásban is három szemszögből láthatjuk ugyanannak a Pestről Budára, az Oktogonról a Kútvölgyi kórházba vezető taxiútnak a történetét. Amire a néző előre nagy valószínűséggel nem számít: ez egy humorral és iróniával teli előadás. Jómagam kétszer olvastam a Párhuzamos történeteket, és elsőre semmi humort nem találtam benne. Aztán meghallgattam egy beszélgetést Nádas Péterrel, és amikor később újraolvastam, a személyes élmény hatására valahogy ráéreztem a szöveg iróniájára. Ez szólalt meg ebben az előadásban, amelyben maga Forgách játszotta a narrátort a három remekül teljesítő színész, Takács Kati, Bánfalvi Eszter és Balikó Tamás mellett.
 
Ami a színházon kívüli látnivalókat illeti, az idei fesztivál nagy valószínűséggel úgy marad majd meg a látogatók képi emlékezetében, mint a Ló éve. Értve ezen, hogy éppen kiállítás van a városban, Leonardo, a reneszánsz zseni címmel, és ezt "reklámozza" az a monumentális üveggyapot szobor, ami mellett minden és mindenki más eltörpül a Széchenyi téren. Különösen eltörpül mellette az a plakátkiállítás, ami a válogatási időszakban (2013. március 1 – 2014. február 28.) bemutatott magyarországi és határon túli előadások plakátjait hivatott bemutatni. Az ötlet jó, csak a plakátok kicsik. De ugyancsak kicsikére zsugorodott a Látványtár, a díszlet- és jelmeztervezők munkáit bemutató kiállítás. Míg korábban a Pécsi Galéria impozáns, boltíves termében rendezték, sok bábbal, makettel, most a Művészetek és Irodalom Háza szobányi terébe zsúfolódott valami kis ízelítő, de többnyire csak videón nézhettük meg a versenyre nevezett alkotásokat. (Az év díszlettervezője Cziegler Balázs lett, az év jelmeztervezője pedig Füzér Anni. Előbbi a székesfehérvári A Mester és Margaritáért, utóbbi a miskolci Don Giovanniért kapott díjat.)


Az idén 60 éves Magyar Cirkusz és Varieté több előadással is jelen lesz a fesztiválon. Sőt a gyermekprogramoknak helyet adó Jókai téren már a fesztivál elején felállították azt a gyönyörűséges szerkezetet, a Circus Mechanicust (a Tintaló Társulás munkáját), amit csak fel kell kurblizni, és a gyermekeknek szemmagasságban, felnőtteknek derékhajlásnyira lévő ablakokon belesve megnézhetjük, mit csinálnak a cirkuszosok, amikor nem cirkuszolnak. Mert hát ez a fesztivál nemcsak a szakmának szól, de legalább annyira a városnak is. Még annak a hajléktalannak is, aki mellém telepedve hallgatta végig a HOPPart koncertjét a színészzenekarok sorozatban a dóm előtt, és a végén azt mondta, hogy "ez annyira jó volt, hogy ilyet én mostanában nem is hallottam".



Fotók forrása: poszt.hu, Kálmándy Ferenc
Simarafotó