Talán a hőség az oka annak is, hogy Szegő János csak egy igazán rövid és frappáns felkonferálásra szorítkozik, ahelyett, hogy hosszan beszélgetne az íróval. Szegő gyorsan elmondja, hogy míg a kardozós változat legfontosabb szava az "örülni" volt, addig a mostani kötet az "Isten, látás és csönd" hármasára koncentrálódik. A Márk-változat első mondatát idézve, Ez a kezdés., kijelenti, hogy most ő akkor le is lépne, de előtte még előszólítja maga helyett az este főszereplőit, az írót és a zenészt, Esterházyt és Dést, akik dafke ellenkező sorrendben lépnek a színpadra.

Esterházy olvasni kezd, az 1. oldaltól, esterházysan, de lineárisan, így gyorsan kirajzolódik előttünk, hogy a történet, amely A kiszolgáltatottság regénye alcímet kapta, két kisgyermek, egy testvérpár világhoz való viszonyát részletezi. Az idősebb Istenből merít, a fiatalabb a szavakból formálja meg a világát, valóságuk mégis közös: az istentelen 20. század közepe, ahol a magány az uralkodó. A történet szereplői csehovi jellemek: kifürkészhetetlenek és önmagukba záródók, akik mind a saját útjukat járják, de egymással nemigen kerülnek kapcsolatba - az anya háborúban elvesztett szerelmét keresi, az apa az alkoholba menekül, a nagymama pedig inkább az Isten társaságát keresi.

A perspektíva, melyből EP láttatni engedi az eseményeket, a legkisebb fiú szemszöge, aki folyton-folyvást azon igyekszik, hogy megfejtse Isten titkát. Esterházy egy olyan gyermeki szemszöget rajzol meg, amely folyamatosan rácsodálkozik a világra, mégis igyekszik a külvilágból érkezett állításokat saját csatornáján, fogalomrendszerén keresztül megszűrni: a fiúban már csírát bontott a kételkedés, de még nem fejlődött ki teljesen. Az író nagyszerűen játszik a különféle regiszterekkel és zseniális módon adja vissza a gyerekszáj sajátos hangsúlyait. “Felettem a falon függ a Kisjézus. Hasonlít rám." Persze a kicsi szavain a szerző ars poétikája, nyelvhez való viszonya is folyamatosan átszűrődik, az olyan kijelentések által, mint az “én szót nem veszek a számra, az belülről jön" vagy “megváltoztat minket a mondat".

E mostani szöveg erősebb a kardozós változatnál, a mondatok formáltságából, a szöveg strukturáltságából nagyobb tudatosság érződik ki. Esterházy némiképp visszavett a korábbi lazaságából - na, nem túlságosan, persze -, mintha letisztult volna az előző kötetben elindított nyelv. Az elbeszélés is egyenesebb vonalú, kevesebbet ugrál, de azért a kedvelt esterházys kiszólások sem hiányoznak a textusból. Ennek ellenére sokkal elégikusabb, rezignáltabb ez a történet, kevesebbet van kedvünk nevetni rajta - persze, ha mégis, akkor nagyon -, a szereplők kiszolgáltatottsága egy mélyebb tapasztalatot szül az olvasóban.

Dés improvizációi is erre a hangvételre rímelnek: vészjósló, apró fragmentumokból építkező dallamokat használ, még a gyermekdalok is egy idő után rémisztő, látomásos zenévé alakulnak át. Háromszor szakítja meg az olvasás menetét, egyre komorabb dallamokkal, míg végül miután Esterházy a harmadik 100. oldallal is végez, egy könyörgő és elhaló melódiával zárja az estet. Utána már csak a szerény meghajlás, majd az őszesen loboncos urak egy visszataps után a színpad fekete köpenyén távoznak. Ez a befejezés.

Esterházy Péter új könyvének bemutatója a Rózsavölgyi Szalonban, 2014. 06. 11.
 

Fotó: Bach Máté